Irodalmi Szemle, 1994
1994/7-8 - RÁCZ OLIVÉR: Debóra
RÁCZ OLIVÉR Debóra Debóra — ezt midenki elismerte — gyönyörű volt. Tökéletes szépség. Meleg tekintetű, karcsú, gesztenyebarna. (Itt-ott melírozott szőke fürtökkel.) Elfogultabb csodálói szépségkirálynőnek tartották, aki már puszta megjelenésével is sugárzóvá varázsolta maga körül az élettelen teret. A férfi talán ezért ejtette ki a nevét hangsúlyozott hódolattal, szerelmetes büszkeséggel „Dibórá”-nak. így előkelőbben hangzott. Valahányszor barátainak, ismerőseinek írt leveleiben megemlítette őt, következetesen Deborah névvel illette (elsősorban az ő kedvéért levelezgetett olyan sűrűn), s a gyöngébbek kedvéért gyakran a helyes kiejtést is közölte: Dibóra. „Higgyétek el, hiánytalanul betölti az életemet! Deborah (Dibóra) csak egyetlenegy van a világon!” Ilyenkor rendszerint felpillantott a leveléből és túlcsorduló szívvel felsóhajtott: Deborah... Debóra nem bánta. Kedvelte a férfit, noha tisztában volt annak apró-cseprő fo- gyatékosságaival.Meglehetősen nagy korkülönbség volt közöttük, de ezt bőven kiegyenlítette az az elhanyagolhatatlan körülmény, hogy a férfi kivételesen gondtalan jólétben élt. Debórának kényelmes, zavartalan élete volt mellette. Habár — olykor egy kissé unalmas. Kevéssé mozgalmas. Egyhangú. A férfi nem szerette a nagy, látványos hejehujákat, tarkabarka élénkségeket. Debórán (Dibóra) kívül inkább csendes kedvteléseinek élt. Bélyeggyűjtés, ritka érmék, könyvritkaságok. Na és persze, a nyelvek. A férfi anyanyelvi szinten beszélt angolul, németül, franciául, olaszul, spanyolul, sőt — dánul. Olykor megpróbálta Debórát is beavatni egy-egy idegen nyelv rejtelmeibe, de Debórát nem érdekelték az idegen nyelvek. (Esetleg a Macskák, a Hegedűs a háztetőn, az Aida, Tosca nagyáriái, hanglemezről, magnóról — ezeket szívesen, lehunyt szemmel hallgatta.) Maguk a nyelvek hidegen hagyták. Darling, chérie, sweatheart — ennyi elég legyen. Viszont szeretett a férfival a foylóparton sétálni, kószálni. Mindig akadt valami látnivaló. Azon a bizonyos napon is, amikor ott ültek szorosan egymás mellett a folyópart egyik padján, egy terebélyes vén tölgyfa alatt, hallgatagon élvezték egymás meghitt, kellemes társaságát. Aztán a férfi váratlanul megszólalt. — Nézd ezt a gyönyörű, aranyló naplementét, kincsem! — mondta ábrándosán. — Szép, ugye? Debóra nem válaszolt. Szép. Rendben van. Olyan, mint a többi nyári naplemente. Eleget látott belőlük, amióta a férfival élt. De azért úgy tett, mintha élvezné. Az égbolt felé fordította a
