Irodalmi Szemle, 1994
1994/7-8 - GION NÁNDOR: Nemzeti színek
Nemzeti színek — Én most elmegyek — mondta dr. Gajdos Tamás. — Sehova sem mész! — ripakodtam rá úgy, mint régen, gyermekkorunkban, a falusi iskolába, amikor még minden keményebb kötésű fiú belerúgott Gajdos Tamásba. Dr. Gajdos Tamás a helyén maradt, én meg felgyalogoltam az emeletre. Magam sem tudtam, hogy miért csinálom ezt, felőlem ugyan elmaradhatott volna a bemutató, de segíteni akartam dr. Gajdos Tamáson, ki szerettem volna ragadni szomorú magányából. Bekopogtam az igazgató ajtaján, belülről senki sem szólt semmit, vártam egy kicsit, aztán benyitottam. Hatalmas irodába kerültem, egy nagydarab kövér ember ült ott az íróasztal mögött, a méreteihez képest kis forgószéken, és aludt. Csakis ő lehetett Till Sándor. Háta mögött kovácsoltvas virágállvány állt, tele tüskés kaktuszokkal. Till Sándor hátranykló feje alig tíz centire volt a kaktuszoktól, attól féltem, ha megmozdul, a gonosz növények tüskéi az arcába szúródnak. Nem értettem, miért azon a kényelmetlen forgószéken, amikor négy fotel is ott terpeszkedett a sarokban. Fölöttük az Elnök színes arcképe lógott. Megálltam Till Sándor előtt, az igazgató kinyitotta a szemét, és unottan megkérdezte: — Te ki vagy? Nem válaszoltam, hanem én is kérdeztem: — Miért nem ül át valamelyik fotelbe? Ott sokkal kényelmesebben alhatna, és kaktuszok sincsenek a közelében. — Túl nagy a hasam, és azok a fotelek egyáltalán nem kényelmesek — mondta. — Ezen a széken viszont jókat tudok aludni. Nagy szükségem van pihenésre, mert már hetek óta átvirrasztom az éjszakákat. A politikusainkkal tivornyázom, csak ilyenkor tudok tőlük pénzt kicsikarni a színházra. Milutin módfellett kedveli az éjszakai mulatozást, és bírja is. Ha azt a nevet hallod, hogy Bundzsárov Milutin, vágd magad haptákba. Legalább addig, amíg elkészülünk a színházzal. Eddig egy koszos kutyaólban játszottunk, de most Milutin segítségével rangjához méltó épületbe költözhet ez a szegény magyar színház. Ezért áldozom fel magam minden éjszaka, és másoktól is elvárok áldozatokat. Ki is vagy te tulajdonképpen? — Asztalos vagyok — mondtam, a színpadot csinálom. Egy költő barátom prote- zsált be ide. Ezelőtt az ő műhelyében dolgoztam egy hangulatos kisvárosban, ő meg közben verseket írt. Szép verseket. — Én balett-táncos voltam egykor — mondta a kövér igazgató. — Elhiszed? — Nem. — Tényleg az voltam. De aztán inkább megnősültem, családot alapítottam, és közben jól elhíztam. A nagy éjszakai evések és ivások is hizlalnak, de ezt köteles vagyok vállalni. A színház miatt. Pedig igazában utálom a színházi életet. A költészetet sem szeretem. Te rendes embernek látszol, csodálom, hogy hajlandó voltál egy költőnek dolgozni. A költők manapság túl sok kóklerséget engednek meg maguknak.
