Irodalmi Szemle, 1994
1994/6 - SZABÓ JÓZSEF: Tájszavak és tájak a szlovákiai
Tájszavak és tájak.. dulata, amelynek szemlélet essége révén magunk elé képzelhetjük, milyen is volt ez a bizonyos „pemete ”. Kukoúcacsuhéból készítették, több csomónyit kötve egy hosszú botra; arra szolgált e vízbe bizony gyakran mártogatandó seprűszerűség, hogy kitisztítsák vele a kemencepadlatot, ne maradjon azon hamu, szikra, parázs." A három író négy műve alapján végzett tájszóböngészetemből — egyéb tanulságok mellett — az is kiviláglik, hogy az alaki, jelentésbeli és valódi tájszók között több olyan is akad, amelyiket mindegyik szerző anyanyelvjárásának tájnyelvi elemeként ismer és használ. Ez persze dialektológiai szempontból egyáltalán nem meglepő, hiszen a három falu (Búcs, Hontfüzesgyarmat s Ipolypásztó) földrajzilag viszonylag közel esnek egymáshoz, s a két honti község nyelvjárása egyaránt a középső palóchoz sorolható. A három író itt ismertetett műveit persze nem csupán s nem is elsősorban az egymáshoz nagyon hasonló nyelviség-nyelvjárássiasság kapcsolja össze, hanem sokkal inkább gondolatkörük, a világ s benne a kibocsátó szülőfalu népének a hasonló szemlélete köti őket össze, és az a közös sors, amely a faluról a városba kerülőket és a városból a faluba nemegyszer visszavágyódókat olyannyira jellemzi. A paraszti közösségek életvitele, magatartásformái, gondolkodásmódja — legyenek egymástól földrajzilag bármilyen távol: Hont megyében, az Alföldön, a Dunántúlon vagy éppen Székelyföldön — alig különbözik egymástól, legalábbis sokkal kevésbé, mint tájnyelve, viselete vagy általában szokásrendszere. Amikor e műveket olvastam, gyakran éreztem úgy, hogy szülőfalum (a Tolna megyei Nagykónyi) gyermekkorombeli közösségére is érvényes mindaz, ami Búcs, Hontfüzesgyarmat és Ipolypásztó népének életszemléletére, erkölcsi fölfogására jellemző. A négy könyvnek ugyanis — túlmutatva a bennük rejlő helytörténeti, néprajzi, nyelvészeti és egyéb értékeken — ilyen tanulsága is van. S összeköti e munkákat az az életérzés, amely mindhárom íróban közös, s amely a faluról városba került értelmiségiekre gyakran fokozottan jellemző: az ősök tisztelete, a fölnevelő szűkebb haza iránti hála és az örökös visz- szavágyódás érzése, amely a városi forgatagban például egy fejkendős parasztasszony láttán sajdul föl az emberben, s melyet Pesten a gyékényes, abroncsos alföldi szekér láttán nem múló nosztalgiával már Arany János is átérzett: De, hogy a mezőt, az anyatermészet Kebelét elhagytam, sajog egy érzet, Holtig sajog in benn — s tüzesebben vér Láttodra, te búzás alföldi szekér.
