Irodalmi Szemle, 1994
1994/6 - SZABÓ JÓZSEF: Tájszavak és tájak a szlovákiai
Tájszavak és tájak.. olyan szerencsés módon tudta beágyazni a község történetét, hogy a középpontban mindig Ipolypásztó és népe maradt. Zalabai munkájára alaposság, részletesség jellemző, adatgazdagsága miatt mégsem válik nehézkes, száraz leírássá, mert az író szemléletes, színes stílusa folyamatosan ébren tudja tartani az olvasó figyelmét, érdeklődését. Kevés magyar falu büszkélkedhet olyan helytörténeti monográfiával, mint Ipolypásztó. A Hazahív a harangszó című kötet főképpen a néprajzkutatók érdeklődésére tarthat számot, de haszonnal forgathatják a nyelvészek és a helytörténészek is, s — a Mindenekről számot adok című kiadvánnyal együtt — természetesen mindazok (diákok, tanárok s a község lakói), akik Ipolypásztó története és egykori népélete iránt érdeklődnek. A Hazahív a harangszó című művet — témájának összetettsége, sokszínűsége és esszéjellege, stílusa miatt — még nehezebb valamilyen meghatározott műfaji kategóriába sorolni; talán valóban a falurajz illik rá a legjobban, ahogy a szerző az ilyen típusú írásokat nevezi. A Hazahív a harangszó a századunkat megrázkódtató, az egyének és népek sorsát ebben a térségben napjainkig meghatározó világháborúk közötti időszakot öleli át, középpontjában Ipolypásztó népéletének (mindennapjainak, ünnepnapjainak, hagyományainak, szokásainak) sokoldalú bemutatásával, amelyből természetesen nem maradhatott ki a falu története sem, de nem hiányzik belőle a község nyelvjárásának jellemzése sem. A könyv gerincét az emberi élet sorsfordulóinak (születés, házasság, halál) részletes leírása jellemzi, miközben a szerző nemcsak az ezekhez a fontos eseményekhez fűződő (keresztelői, lakodalmi és temetkezési) szokásokat mutatja be nagy alapossággal (számtalan verset, köszöntőrigmust, még népballadát is közölve), hanem egyrészt sok apró részletre kiterjedően taglalja Ipolypásztó népének az egyes eseményekkel, jelenségekkel, szokásokkal kapcsolatos gondolkodásmódját és magatartásformáit, másrészt — s ez külön érdeme a kötetnek — gazdag hiedelemanyagot is felszínre hoz. — Az asszonymunkák, a gyermekjátékok és a jeles napok bemutatása külön-külön fejezetben szerepel, foglalkozik ezenkívül a népi gyógyászat kérdéskörével is (főképpen bizonyos gyógynövényeknek a gyógyításban való fölhasználásával). Anyanyelvjárásának áttekintését a szerző a következő sorokkal indítja: „Szép szokása volt hajdan az ipolypásztói édesanyáknak, hogy úrvacsoraosztáskor hazavittek a templomból egy falatka kenyeret, gügyögő, selypítő, a szóejtés bonyolult tudományával küszködő gyermeküknek szánva azt. Úgy tartották, e kenyértől szépen és tisztán tanulja majd meg édesanyanyelvét a beszélni tanuló kisgyermek. Szépen és tisztán, azaz: pász- tóiasan, megfelelve azoknak a normáknak, melyeket a hagyományozódott nyelvszokás alakított ki, emelt törvénnyé és követendő mintává, szellemében a nyugatpalóc nyelvjárás sajátos — palóc, ugyanakkor dunántúli jellegzetességeket egyaránt mutató — ipolypásztói változatának. ” (99.) Ehhez a szép szokáshoz, illetőleg fejtegetéshez csupán egy apró észrevételt szeretnék hozzátenni: Ipolypásztó népnyelvét — a magyar nyelvjárások hagyományos, szokásos fölosztása szerint (vö. például: Kálmán Béla:
