Irodalmi Szemle, 1994
1994/6 - 440 ÉVE SZÜLETETT ÉS 400 ÉVE HALT MEG BALASSI BÁLINT - TŐZSÉR ÁRPÁD: Az égi szerelem elátkozott költője
Tőzsér Árpád említettem, de egyről még bővebben is kénytelen vagyok beszélni, mégpedig Balassi feltételezett neurotikusságáról. Költőnk betegségeiről irodalomtörténeti kézikönyveink nemigen szoktak értekezni, pedig Eckhardt Sándor egész sor adatot felkutatott és felmutatott már a költő egészségi állapotát illetően, s a már többször idézett Balassi Bálint című monográfiájában leszögezi, hogy Balassinak „az idegrendszerével volt baj" 16 S szabadon idézi Négyessy Lászlót, aki szerint a „költő ingerlékenységét, beszámíthatatlan- ságra valló reakcióit talán azzal az ifjúkori sérüléssel lehet magyarázni”, amelyet akkor kapott, amikor 1575-ben Báthory István emberei fogságba ejtették. Az eset részleteiről magának Báthory Istvánnak a szultánhoz küldött leveléből tudunk, s az ott leírtat én annyira elgondolkodtatónak tartom, hogy nem állhatom meg, s a vonatkozó részeket ide idézem: „Mikor egy szolgánk az Balassi fiát megfogta, egy bottal ütötte volt agyon, kibe megsiketült és a kórság is gyakorlatossággal üti el, úgy annyira vagyon, hogy sem élhet, sem halhat, elvajudt. ” Eckhardt Sándor ugyan, aki a levelet 17 idézi , megjegyzi, hogy Báthory „az ügy érdekében ” (ti. hogy a főúri foglyot ne kelljen kiadni a szultánnak) valószínűleg eltúlozza Bálint betegségét, de ez éppen olyan feltételezés, mint ahogy Négyessy is csak feltételezi, hogy a költő későbbi neurotikus tünetei erre az ifjúkori megveretésére vezethetők vissza. Számomra mindenesetre Négyessy feltételezése tűnik a hihetőbbnek, ez illik inkább bele a költő szerelmi életéről rajzolt előbbi képünkbe is, egészen annyira, hogy a költő gyermek- és ifjúkori lelki sérüléseivel, megveretéseivel (emlékezzünk a Szkárossy-ügyre!), szeretetlenségével magyarázhatónak tartom felnőttkori kapcsolatteremtési zavarait is. Mindenesetre az a szeretet-szerelem-szomj, sőt megszállottság, amellyel a nőkapcsolatokat keresi, s az állandó kudarc-érzés, hogy ezeket a kapcsolatokat képtelen megvalósítani, már önmagában is egyfajta „beszámíthatatlanság”, s az ilyenfajta „beszámíthatatlanságainak” a költő feltehetően kellőképpen tudatában is volt, s mikor versről és versben gondolkodott, pontosan ezektől akart megszabadulni. A vers és a versben megteremtett sajátos szerelem-univerzum segítségével. S nem kétséges, hogy valamiképpen a szerelem érzéki részét, az ösztönök világát is e „beszá- míthatatlanságok” körébe sorolta. Ezért kerüli verseiben gondosan még a rá való utalást is, s ebben a törekvésében nemcsak az a középkori trubadúr erősíti meg, akinek tovább élését lírájából szintén Zolnai mutatja ki, hanem esetleg még olyan jóval ősibb ata-vizmusok is, mint a mágikus mimézis, amely szerint ha nem akarom, hogy valami létezzen, akkor arról nem szabad beszélnem. Summa summárum: a költő Balassi Bálint azért tudott olyan magasra, egészen égi magasságokig ugrani, mert a mélytől, a testnek olyan sötét rejtelmeitől rugaszkodott el, amelyeknek az irodalomban csak évszázadokkal később adtak nevet. Az ő „ördögi kísértetei” feltehetően elmondhatatlanok lettek volna Janus Secundus, Marullus vagy Pietro Aretino nyelvén, de ő nem is akart róluk beszélni, ő szabadulni akart tőlük. Olyan korai „ elátkozott költő” ő tehát, (ha nem félnék az újabb meredek összehasonlítástól, azt mondanám, hogy egy álruhás, fényes reneszánsz mundérba bújt Verlaine), akiben a szerelem és a szeretet csak vágyként élt, de vágyként egekig lobbant, s ebből a vágyból megírta az „Amour” költeményeit, de a „Pa-
