Irodalmi Szemle, 1994
1994/6 - SZÁDELLEI BELLA: Az író nem én vagyok
Az író nem én vagyok 19 nyűszerrel írok álmomban is. Ennek az írásállapotnak (számomra) legfelső foka az, amikor már le sem írom, amit "írok". Ilyenkor a szellem ír — a gondolataimmal — a tudat "lapjaira". (Már megint ez a fennköltség!) Hogy mi értelme van az effajta "írásnak"? Szinte kivétel nélkül minden embernek több "én''-je van. Elég, hogy kettő legyen. Ha az egyik író, a másik már(is) olvasó. De más indokkal is előállhatnék! Ha az ember író, az nagyjából olyasmi, mint amikor a férfi nőnek, a nő férfinak érzi magát. Minden következményével. Erről jut eszembe! Majdnem megfeledkeztünk a hölgyről (de hiszen még csak a - papucsszerű cipőjét ismerjük!), akinek - terveink szerint — át kell(ene) mennie az utca egyik oldaláról a másikra. Ha nem csal az emlékezetem, azt ígértük, hogy ez lesz a mű (mármint e regény - ha egyáltalán lesz belőle regény!) cselekménye. Hogy mért beszélek magamról többes számban? Hát...! (Az író — természetesen írás közben — meg akarja vakarni a mellét. Ijedtében gyorsan kigombolja az ingét, hát két gyönyörű női mell buggyan ki belőle.) Az előbb arról volt szó, hogy a járda szélén toporgó (papucsszerű) cipőt női lábfej viseli. A fejhez (azonban) — általában - nyak is tartozik. (De miért női? Talán az erotikus filmek hatására?) (S az éppen nőiesedő írónak - a továbbiakban! — férfi tudata marad?!) Ha nem tévedünk, akkor a lábfej nyaka a lábszár. A lábszár ádámcsutkája pedig a lábikra. Ne legyünk hát olyan zsugoriak ezzel az ismeretlen hölggyel! Ajándékozzuk meg — hiszen csakis tőlünk függ! — egy gyönyörű lábszárral! Olyan kívánatos legyen, amilyen - férfiszemmel nézve — csak lehet! (Hogy mi minden meg nem történik ezen a regényszínpadon!) (Totálfényben!) (Totál ragyogásban!) Ha most azt akarjuk, hogy a hölgy — vagy legalább az, amit látunk belőle — valóban átmenjen az utca egyik oldaláról a másikra, akkor az a legtermészetesebb dolgunk, hogy megrándítsuk a lábszár ádámcsutkáját, mintha nyelni akarna. (Távolságot nyelni.) Ahhoz azonban, hogy a várva várt esemény bekövetkezzék, a lábszár ürügyén szólnunk kellene valamit a sípcsontról is. (Az író - a botrányos regénysszínpadon — megdöbbenve nézi, hogy hermafrodita lett. Olyan takaros, hej de két melle van, hogy ha nem röstellné, azon nyomban meg is simogatná.) (Hát itt tartunk!) Itt vagyunk az utca innenső oldalán. Ahonnan elindul a szó. Mint ahogy — az író (a hermafrodita író!) jóvoltából (és tervei szerint) — az a bizonyos (papucsszerű) cipő - illetve lábszár — (amely minduntalan fel-lebuk- kan ebben a végeláthatatlan szóáradatban) fog elindulni - az író terveiben szereplő (és még el sem képzelt, mert születése csakis az automatikus írástól remélhető) utca egyik oldaláról (ahol - förtelmes! — még mindig a lábszárral bíbelődünk, pedig - láthatóan! — kevés fogalmunk van róla) az utca másik oldalára. Éjjel háromnegyed kettő van. Ilyenkor (végképp) nem tanácsos — főleg egy nőnek! — (igaz is: mikor döntöttünk arról — vagy ennyire feledékeny lennék? hogy nő legyen az illető, akit arra predesztinált a sors, hogy ebben a szóörvényben kell) átkelnie az utca — az út! — (milyen út: valóságos? metaforikus? jelképes? vagy fiktív út?) egyik oldaláról a másikra. (S honnan tudjuk, hogy az útnak — az utcának — melyik az egyik és melyik a másik oldala?) (Hátha a lány — valóban lány? vagy csak szugge- ráljuk (hogy az legyen)? — nem az egyik oldaláról készül átmenni — vagy inkább átkelni! ez (talán) méltóságteljesebb — a másikra, hanem éppenséggel fordítva: a
