Irodalmi Szemle, 1994
1994/5 - ÁRGUS - DUBA GYULA: A szavak magánélete
árgus senkihez nem szólnak, mégis a jelentés illúzióját adják. Mondatbeli tökélyük és nyelvi pontosságuk megejt. Oly korban adják e szavak illúzióját, amikor a helyénvaló s konkrét szavak elveszítik jelentőségüket! Az elveszített jelentés helyében a jelentés illúziója valamilyen bizonytalan pótjelentés? A következetesen végigvitt logika odáig lenne vezethető, hogy Mórocz Mária helyesen teszi, amikor önmagának ír! (Persze, ha így igaz!) Vagy legalábbis nem törődik vele, ki olvassa, hogyan, s mit gondol. Még ilyen törekvésnek is lehetne mentsége, amennyiben tudatos igyekezet: mintha a szövegek valamilyen módon az emberi lét kifejezhetetlenségének és kifejezet- lenségének a költészetét — pátoszát! — valósítanák meg, megmutatják, mily erőtlen a szó, s mennyire esetleges a jelentés. Ilyen feltételezések azonban óhatatlanul kételyekbe fúlnak. A szöveg értékével szembeni fenntartások logikusak, s nem megalapozatlanok, ugyanis axiómákra támaszkodnak, elemi törvényekből táplálkoznak: amennyiben a nyelv értelme a közlés, s küldetése a kommunikációs készség, minden bizonnyal kötelessége a jelzés, az üzenet. Az értelmezhetetlen szöveg nem teljesíthet küldetést. Mire van akkor, mire jő? A posztmodern, a nyelvet abszolutizáló irodalmi iskoláknak megvan a fogalomrendszerük és tiltásaik. A létezés csendje, a dadogás, az önkívület, a történet elutasítása. Mórocz Mária is leírja: „A szöveg és az ember viszonya sokkal bensőségesebb, semhogy az önkifejezés megelégedne a fabula újabb és újabb variálhatóságával. (Aki így lesz, sok esetben megkapó és fontos dolgokat rögzít, de közben fölfedi azt is: vajmi kevéssé értette meg a nyelvet, amellyel dolgozik Esztétikai dilemma tehát a titok! Sok mindennel összefügg, kísérletezéssel, posztmodernizmussal, realizmussal, sznobsággal. Ez a próza kihívó módon nem kíván eseményeket, cselekményeket közvetíteni, sem tettekben megnyilvánuló mozgást leírni, állapotokról tudósít. Elítéli a mesét, aki ezt nem tudja, „vajmi kevéssé értette meg a nyelvet, amellyel dolgozik”, állítja Mórocz Mária. Filmrendezői szakot végzett, a vizuális élmény avatottja, szakembere. Feltételezem, hogy mind fogalmakban, mind képekben gondolkodik. Néhány szövege — a Szecesszió című alcíme is erre utal — forgatókönyv (is) lehetne, alapszöveg egy cselekmény nélküli, látványos költői filmhez. A képszerűség általában jellemzi írásait, mondatai gyakran állóképek egy nyugtalan kamera mozgékony lencséjének látómezején (Tájkép), mely kamera nem folyamatosságra törekszik, hanem rapszodikusan tárgyról tárgyra és képről képre ugrik, jelenségről jelenségre mered, s látszólag — nem keres összefüggéseket. Felvételén a mondatok egy szöveg tájelemei. Mitől függ a kameraman rapszodikus, válogató kedve? Milyen benső vonzás munkál a képek között? A látvány minősége hat, a lencse élessége vagy a véletlen? A kamera pedig csaponghat kényére kedvére, s a látvány összegeződésének nincsenek törvényei? A panoráma amúgy is egyenértékű — vagy egyformán értéktelen —, heterogén, ám önálló és ambivalens részletekből áll össze? Minden részlet egyidejű, mellérendelt. Egymás után következnek a mondatok az írás természete szerint, ám véletlenszerűen, de természetesen keltik fel az összesség benyomását és egységét. A szavak magánélete egyidejűségében valósul meg, szó j és kép, szókép. Korunk egyre inkább a
