Irodalmi Szemle, 1994
1994/5 - MONOSZLÓY DEZSŐ: Trisztán és Izolda
Monoszlóy Dezső De egyre világosabbá válik előtte, hogy a döntő emlék: Trisztán. Vele kezdődött minden. Ami utána jött, az fontos ugyan, de egyúttal megszürkült, meg is kopott. A gyerekek felnőttek, megnősültek, elidegenedtek. Az élet kihűlt. Trisztánnal vissza lehetne forgatni az élet kerekét. Ez persze hamis ábrándozás, Izolda azonban egyre inkább ebbe kapaszkodik. Ahhoz mit szóltok, hogy miközben Izolda emlékezik, előveszi azt a bizonyos fekete kombinét, azzal játszik az egész monológ alatt... TRISZTÁN: Az én véleményemet ismered. RENDEZŐ: Tudom, te banálisnak tartod a befejezést. Na és aztán, én tovább megyek, az egész darab banális, az egész élet banális. Ennek a darabnak úgysem fehér, hanem fekete zászló a vége. Támadt egy ötletem: ezt a fehér, fekete zászlóügyet ki is hangsúlyozhatnánk... IZOLDA: Hogy gondolod? RENDEZŐ: Amikor Izolda a fehér „zászlót” lobogtatja az ablakból, a sál fokról fokra feketébb lesz. Fehérből a feketébe, ezt kellene valahogy érzékeltetni. Van egy rézkarc: Dante száműzetésbe megy. Világos tónusból elmozduló figura, fél testével a sötétségbe olvad. TRISZTÁN: És Trisztán? RENDEZŐ: Nálad ellenkező fényhatásokkal dolgozhatnánk. Először teljes félhomályban hagyjuk a színpad bal sarkát, akkor kapsz fényt, amikor megjelenik a fehér zászló. Ezt a zászlót azonban először a nézők veszik észre. Trisztán elkésve, s csak egy pillanatra látja, hogy a zászló színe fokról fokra elsötétül, nem is észleli. A nézőtér felé fordulva áll, s akkor felzendül a halálmotívum (Fütyüli). IZOLDA: Gondolod, hogy megértik? RENDEZŐ: Valaki egyszer azt mondta, a halál ugyan nem az élet része, de azért néha úgy érezzük, mintha hozzá tartozna. TRISZTÁN: Folytassam kézcsókkal? RENDEZŐ: Próbáld meg... TRISZTÁN: Mire gondolt? IZOLDA: Tintajol várában jó volt... IZOLDA: Még a festményekre is emlékszem. A sok komor olajkép között volt egy régi színes rézkarc. Fonalgombolyaggal játszó cicapár. Nem illett a többi kép közé, talán azért akadt meg rajta a szemem, Furcsa érzés fogott el, ahányszor csak rájuk néztem. Az egyik cica ugyanis én voltam, de nem a képen ábrázolt ártatlanságában, hanem én úgy nyújtózkodtam a cica helyett, hogy szinte beleborzongtam. TRISZTÁN: Voltak fontosabb emlékeink is, például a magasles. IZOLDA: Az a rézkarc pontosan a magasleshez tartozott. Mintha előre megálmodtam volna, hogy maga egyszer majd azt mondja, kapaszkodjon fel ide, Izolda, innen a legszebb a kilátás. TRISZTÁN: Az ilyesmire a nők jobban emlékeznek. Meg aztán legtöbbször nevetséges is a pillanathoz szóló szavakat utólagosan felidézni. IZOLDA: Nekem nem nevetséges. S az a cicapár sem volt nevetséges. Az a má
