Irodalmi Szemle, 1994
1994/5 - HAJDÚ ISTVÁN: Éjszaka az Escorialban
Hajdú István D. hamarosan visszatért, az ajtót résnyire nyitva hagyta, valószínűleg Á.-t kérte meg rá, hogy hallja, miről beszélgetnek. Á.-nak elalvás előtt mindig mesét kellett mondani, hogy álmában az angyalokkal álmodjon. D. egy újabb köteg könyvet dobott a kandallóba, mert a szoba kezdett érezhetően kihűlni. A társaság a meleg érdekében nyugodott bele ebbe az eszeveszett pusztításba, sőt... A többiek nem voltak valami beszédesek, mintha elmélkedő buddhista papokkal lett volna körülvéve, többnyire hallgattak. Ennek valószínűleg az volt az oka, hogy D.-vel gyakran találkoztak, és már elfogytak köztük a mondatok, beszéd nélkül is megértették egymást, ugyanakkor őt nem merték kérdezni, vagy Á. már mindent közölt személyéről, diplomatikusan megoldva, hogy ne faggassák. D. jó beszélgető- partnernek bizonyult. Kérdéseire világos válaszokat adott, bármiről kérdezhette, úgy látszott, megbízott benne, és bármiről hajlandó volt kifejteni véleményét. Közben visszakérdezett, de nem udvariasságból, élvezte a beszélgetést, sűrűn hümmög- ve, sokszor használva olyan fordulatokat, mint: „nézd, szerintem...”, vagy „nekem az a véleményem"... Mintha közben elfelejtette volna döglesztő életkörülményeit, a hideget, a hiányzó fényt, a kéthetes zsíros kenyeret a konyhában, az üvegbetétből vásárolt cigarettát, a minimális életfeltételek szorongató hiányát, valami ismeretlen kórtól roncsolva, amely kilöki az agyából ezeket a gondolatokat, hogy újra tudjon alkotni, ezerszer is újjászületni a nappal és az éjjel bármely pillanatában, megfüröd- ve az újabb rárakódó tapasztalatok óceánjában, az alkotókedv feltörő vulkánjában, mint egy egy varázsló. Az ágyba jóval éjfél után került, Á. már aludt, nesztelenül melléje feküdt, betakarta magát egy abnormális méretű takaróval, majd magára húzott egypár naftalin- szagú kabátot, melyekhez valamikor személyek tartoztak, talán egy hórihorgas Góliát, egy púpos Quasimodo, egy Sári, esetleg Adél, pökhendi bankár, pápaszemes hivatalnok, gyanús forradalmár. Az elfogyasztott alkohol az álom és ébrenlét köztes állapotába taszította. Azon próbált gondolkozni, hogyan fogja D. megoldani az általa felkínált munkát Ghelderode Escorialjához. D. már ecsetelt valamit, és most ez a díszlet jelent meg szeme előtt: összedobált, szürke vaságyak, modern szemét (tiszta műanyag), egy gigantikus építmény illuzórikus félelmetessége. A díszlet előtt felcsattant a király hangja: „Nem, nem, nem, nem és nem! Soha többé harangokat. Vágjátok el a harangok torkát! Kongtak, zúgtak nappalokon és éjszakákon át. Fojtsátok meg a harangozókat! Minek ennyi ceremónia egy halál miatt?... Kerékbe töretem a harangjaidat, te pap. Benne zúgnak a fülemben. A fejem tele van kutyával meg haranggal. Ebben a palotában nagyon jól meghalunk harang nélkül is. Nem kell a s sokaság imája, és remekül rothadunk ricsajos harangok nélkül is a palota címerekkel ékes kriptáiban. Itt holtakon jár az ember! Itt minden bűzlik a Haláltól!... Ti persze még a szagát is szeretitek, és magasztaljátok a Halál dicső tetteit!... A király nem akar többé harangszót hallani. Megmondtam!... Harangok... Kutyák... A Halál... Lidércnyomás!..." Dvu, dvu, dvu... kr, kr... dvu, dvu... kr — reggel ezekre a zajokra ébredt egy nagy halom kabát alatt, riadtan feküdt, a zsalugátereken át fény szűrődött a szobába, és a falakról idegen arcok figyelték. Megpillantotta maga mellett Á.-t, aki szintén felriadt a zajra, tenyerével végigsimított egy prémet, és újra behunyta a szemét. A szom
