Irodalmi Szemle, 1994
1994/1 - CSAPLÁR VILMOS: Kerék nélküli utazás
Csapiár Vilmos máshol erősödik. Ez nagyon lecsökkenhetett a barátom apjában, mert a barátomban és a bátyjában váratlanul fölerősödött. Azt nem állítom, hogy nem tudtam róla, inkább úgy mondhatnám, hogy nem róla tudtam. Mert egyre többször esett meg, hogy amikor váratlanul vagy nem váratlanul benyitottam a kapujukon, és kerestem a barátomat, nem a házban találtam rá, hanem a garázsban. Végül. Mert először nem is gondoltam rá, hogy nekem ott is lehet őt keresnem. Aztán rászoktam. Ház: senki, csak a mama. Irány: a garázs. A garázs egy sötét hely volt, tele még sötétebb tárgyakkal. Főleg a fal mellett helyezkedtek el ezek a sötét tárgyak. A falat különben fehérre festették. Valamikor. Valamikor minden fehérebb volt. És talán a fekete meg feketébb. Amikor megszülettem, a fehér vakító volt, a fekete meg mindent elnyelt. A fehér és a fekete határán születtem meg, onnan spricceltem ki. Nem, sokkal de sokkal fehérebb volt a fehér régen, nagyon régen, amikor még senki meg sem született, még az apám se. A fehérre ránézni se lehetett, éppen ezért nem is volt senki, aki ránézzen. A fekete elnyelte volna a figyelő szemeket. Olyan fekete volt, hogy minden belehullott, ami egyáltalán létezett. De ezt nem lehetett kibírni, és amikorra én megszülettem, a fehér réges-rég bepiszkolódott, a fekete pedig megszürkült. A garázs nem egészen fehér fala mellett sokat nézegettem egy vasból való kiszürkült burkot, amiben feketébb korában volt valami. De mi? Az alkatrészekről is csak annyit tudtam, hogy alkatrészek, de képtelen voltam belőlük bármit is összerakni gondolatban. Próbáltam a karokat, csöveket, lemezeket, tartókat, háromszögeket a körülöttük heverő csavarokkal egymáshoz képzelni. Végül meguntam, és belenyugodtam abba, hogy alkatrészek. Az alkatrészek azt is jelentette, hogy nincs gondom az egésszel. Mászkáltam a piszkosfehér falak mellett, ezzel az alkatrész-érzéssel, rakosgattam egyiket a másik mellé, tologattam, forgattam. Kezembe vettem a csavarokat, beledugtam mindenhová, ahol lukat láttam, és semmi sem készült, csak én. Ezen a napon az alkatrészek garázsába a barátom és a bátyja becsalogattak egy lányt. Géza ide, géza oda, megállt a tudományom. Megdermedt a gézázás, időben nem is mérhető ideig. Annyira hosszú ideig, ami már nem jelent semmit, ha idő is. Azt jelenti, hogy a Géza nem ide, hanem oda. Olyan messzire elutazott tőlem, mintha már nem is lennénk. Ő is külön utakon járt, én is külön utakon maradtam. Volt valahol egy távoli, szinte hihetetlen Géza. Láthatatlan. Elérhetetlen, sőt megpillant- hatatlan. Valamikor volt egy gézám, de annak már vége. Nincs vége, Géza van. Utazik. De mint ahogy az eltávolodása is láthatatlanul hirtelen ment vágbe, a távo- lisága is fölfoghatatlan lett. Eldőlt, hogy így lesz. Nem könnyű kibírni egy ilyen gézát, akihez már magamban sem tudtam beszélni. Ilyenek a gézák bennem. Olyasmit akartam neki elmesélni, amire nem volt kíváncsi. Ez is előfordulhat. A Géza szabad, mint egy világutazó. Tehát szabadabb, mint maga a világ. Nincsenek törvényei, nem determinált. Azt csinál, amit akar, még bennem is. Még akkor is, ha ott sincs.
