Irodalmi Szemle, 1994
1994/4 - MONITOR - MONITOR: Lapszemle
monitor Szerzőink más lapok értékrendjében (Szemelvények) (FARNBAUER GÁBOR: AZ IBOLYA ILLATA) Az ibolya illata spekulatív műfaja így nézve a legszélsőségesebb redukció, az első „szöveg-gép, ihletgép, szö- veg-szerkesztő-gép” írta redukció magyar nyelven... Az olvasónak, jól tudja Farnbauer Gábor, nem is a képzeletét, hanem a türelmét és az intellektuális képességét, a természettudományos képzettségét teszi próbára a könyv. „Olvassunk időnként — egyfajta alázattal — számunkra érthetetlen szövegeket” — tanácsolja egy helyütt, s erre az alázatra, bizony, óriási szükség van például, amikor a cantori matematikaelméletet, a különbözési algoritmus vagy a konvergens limesz fogalmait s annyi minden, nem szépirodalmi, hanem szaktudományos alkotásban szokásos kategóriát használ és taglal. Okkal írja: „matematikusoknak és költőknek való könyv”. Vagyis „senkinek és mindenkinek”. A József Attila-parado- xonokat átköltve meditál: „Miért volna ez irodalom? Miért ne volna?”, hozzátéve: „De a matematikusok meg fognak engem verni”. Fejtegesse bár, hogy a nullákból álló számállomány a matematika kontextusában: végtelen dimenzió vagy hogy Arisztotelész, Galilei, Newton és Schrödinger nézetei, aztán a brahmanizmus és a buddhizmus meg a modernista formabontás sémái között mi a különbség és más ehhez hasonlókat. Az ibolya illata a legerősebb bátorításokat attól a hazai írónemzedéktől kapta, amelyiket a paradigmaváltás és az új érzékenység nemzedékének is szokás nevezni. Farnbauer gondolatregénye homegiális gesztus, tisztelgés a prímszámok előtt (lásd Esterházy Péter Tizenhét hattyúk^), amelyek maradéktalanul csak eggyel és önmagukkal osztható természetes számok (a fejezetek, itteni elnevezéssel, a fantazmák számozása eszerint történik), és tisztelgés ama püspöklila kisregény, a „termelési regény” írója előtt. Mindezért, rájuk utalva nevezi „lila regény”-nek is és „páratlanénak is — nem túlzó szerénységgel — a maga művét. Szójátékában másvalakire, otthoni előzményre is céloz és talál ("Egyébként megrendültem. Mi mindnyájan meg-grendültünk"), ám túltesz akár az egyikükön, akár a másikukon. Az ő „új érzékenysége” nem az emberre, hanem a létre vonatkoztatott. Márkus Béla: Az elképzeli világok felé (Új Forrás, 1994/7) lapszemle
