Irodalmi Szemle, 1994

1994/4 - VITA - JAKAB ISTVÁN: Nyelvművelésünk múltja, jelene, jövője

Nyelvművelésünk múltja, jelene, jövője

nyilván ideológiai hatásra — nem differenciáltak a nyelvhasználati helyzetek alapján a nyelvi jelenségek megítélésében, hanem mindent a választékos köznyelv követelményeihez viszonyítottak (egységesülő társadalom: egységesülő nyelv). Mi, az itteniek valóban „importáltuk” a módszereket.

Nem érvényesítettük cikkeinkben szociolingvisztikai szempontokat; csak megemlítjük, hogy hol hallottuk a témául szolgáló jelenséget. Abban a néhány, áttekintést nyújtó cikkben, amelyet írtam, ilyen szempontokat is figyelembe vettem (pedagógusok, diákok, műszaki értelmiségiek nyelvhasználatát jellemeztem), de a másfél-két gépelt oldalas cikkekben, ötperces rádióadásokban — mint ezt a szerző is elismeri (1993/4:71) — nem volt erre lehetőség. De más okokból is mellőztük ilyenkor a szociolingvisztikai szempontot: mint említettem már, régi és következetesen megvalósított módszertani elvünk volt az, amelyet Deme László így fogalmaz meg a Lanstyák István első két cikke után megjelent Kétség és remény köz című írásában az Irodalmi Szemlé ben (1994/1:80—84): „Úgy látom, egyesek azt hiszik: tudományt csinálnak ily módon; hangosan döngetve a nyitott kapu félfáját. Mert ami a beszélőt illeti, éppen negyven évvel ezelőtt, még a nyelvművelés újraindulásakor így rögzítettük: nem a hibázó ellen kell küzdenünk, hanem a hiba ellen, a hibázót is bevonva, hiszen őt kell »elkövetőből« elkerülővé tenni ” (81). Ezt a módszertani elvet nemigen hangsúlyoztuk írásainkban; ez érthető, hiszen nem az olvasónak szólt. De tartottuk hozzá magunkat. Más kérdés az, hogy „belső” tárgyalásainkon, módszertani megbeszéléseinken

— valamikor voltak ilyenek — hangsúlyoztuk, sőt tervekben, jegyzőkönyvekben is rögzítettük. Ebből a tényből — vagyis a hibaelkövető „káderezésének” „elhanyagolásából” — egy másik érvünk következik: a vétkességnek a tudata (a bűntudat érzése), amelyet Tolcsvai Nagy Gábor csak esetlegességként említ, de amelyről Lanstyák István már mint valóságról szól, hogyan jelenhetett meg a beszélőben, ha személyre szólóan senkinek, általánosságban azonban mindenkinek szólt a cikk mondanivalója? Nem hiszem, hogy Lantyák István egyetlenegy konkrét személyt is tudna említeni, akiben a neki címzett cikk hatására gátlások keletkeztek volna anyanyelve használatát illetően. De nincs itt valami ellentmondás, hogy egyrészt hibáztatja a szerző a nyelvművelőket: a hibaelkövetőkről alig mondanak valamit, másrészt azt állítja, hogy „a beszélőkben nemcsak a vétkesség tudata jelent meg (sic!), hanem a saját nyelvi képességeikben való kételkedés is” (4:66). Szerencsére — néha tréfásan azt is mondom: sajnos — nekem másmilyenek a tapasztalataim. Ha lapokról van szó, olykor (nem mindig!) megemlítjük a lap címét, amelyben a hiba nyomdafestéket látott, de a szerző nevét ez esetben sem. Egyetlenegyszer sem tapasztaltam, hogy a hibát elkövető szerző magára ismert volna a cikkben. Egyrészt nem mindegyik munkatárs olvassa el a nyelvművelő cikkeket. S ha elolvassa is, hetek távlatából már nem ismer magára. Azt hiszi, a kollégája követte el a hibát. Kedves beszélőféltők, aggodalomra tehát semmi — remény!

Nem akarom értékelni Lanstyák István cikkeit; megtette ezt röviden és az írások értékének megfelelően Deme László. Én legfeljebb csak csatlakozhatok a következő megállapításához: „...ha a nagy nekigyürkőzéssel halommá emelt kásahegyen átrágtuk magunkat négy folytatásban, végül is ez a szállóige jut eszünkbe: » Vajúdnak a hegyek, és szülnek — egeret«" (i. m. 81). Deme László csak a négy folytatást olvashat-