Irodalmi Szemle, 1994

1994/4 - VITA - JAKAB ISTVÁN: Nyelvművelésünk múltja, jelene, jövője

Nyelvművelésünk múltja, jelene, jövője

nyelvjárásunkból mint alapból kifejlődött, de a szlovák hatással mint egy másfajta regionalizmussal is bővülő nyelvváltozatot vagy — ha úgy tetszik — belső nyelvtípust. Ezeket így neveztem: szlovákiai — ezen belül — palóc vidéki, északkeleti, csallóközi regionális köznyelv (Magyar Nyelvőr 1989/2:145—6).

Soha nem tettem egyenlőségjelet a nyelvjárasiasság és a szlovák hatás közé. A szlovakizmusokat Deme Lászlóhoz hasonlóan csak nyelvhasználati hibának, nem nyelvi jelenségnek tekintettem. Igyekeztem — másokkal együtt — megakadályozni, hogy ezek nyelvi jelenséggé váljanak. De — sajnos — a szlovakizmus attól még nem tűnik el, hogy harcolunk ellene; bár a régiek száma megfogyatkozhat, újabbak is keletkeznek. így magam is elfogadtam a differenciálás elvét ebben a tekintetben is. Nyelvművelésünk már régebben ezt az elvet vallotta és alkalmazta más nyelvhasználati jelenségek esetében (még akkor is, ha egyesek ezt nem vették észre): aszerint minősítettünk hibásnak vagy helyesnek egy-egy jelenséget, hogy hol, milyen rétegben, társadalmi használati körben stb. fordult elő; volt-e ott funkciója, vagy nem. A szlovakizmusokat azonban külön kezeltük jó ideig: ezeknek nem adtunk polgárjogot. Nyelvművelésünk azonban az utóbbi időben ebben a kérdésben is differenciálni igyekszik: ha a regionális köznyelv szintjén találkozunk a szlovakizmussal — tehát a szóbeli nyelvhasználat alacsonyabb szintjén, baráti beszélgetésekben, otthoni társalgásban stb. —, nem bíráljuk, nem tekintjük hibának, de sohasem süllyedtünk és süllyedhetünk le annyira, hogy a választékos köznyelv vagy magyar standard használatában — tehát a sajtóban, rádióban, a tudomány nyelvében, az iskolai oktatásban, egyszóval, ahol nem stíluseszközként fordul elő —, akár az írott nyelvi formában, akár élőszóbeli megnyilatkozásokban elfogadjuk, ne tekintsük nemkívánatos elemnek, jelenségnek. Ezért lepett meg bennünket Tolcsvai Nagy Gábor cikke a Regio című folyóirat 1991/3. számában A nyelvi közösség és a nyelvi egység, kisebbségben címmel. A szerző arra az álláspontra helyezkedett, hogy a határon túli magyaroknak nem kellene a magyarországi normákhoz igazodniuk, vagyis a nyelvi önállóság gondolatát propagálja. Öncsonkításnak tartaná, ha a regionális sajátságokat, a táji változatokat, de a különböző kétnyelvű helyzetekből, a más-más kultúrákkal való érintkezésből eredő nyelvi formákat kiiktatnánk hagyományainkból. Sajnos, a példái nem a mi helyzetünket tükrözik, így analóg példaként nem fogadhatók el. A konferencián feltettem neki a kérdést: azzal, hogy nagyvonalúan és jóindulatúan nyelvi önállóságra „ítél” bennünket egy regionális köznyelvvel, vajon nem éppen a privincializálódás veszélyének teszi-e ki a kisebbségeket az öntudatuk és önbizalmuk vélt visszaadása helyett? Hiszen a regionális jegyek megőrzéséért a köznyelv kifejlesztéséről és minél szélesebb körben való elterjesztéséről kellene lemondanunk, ha nem igazodnánk a magyarországi normához. Kétségtelen, minden más nyelv pozitívan hathat a magyar nyelvre, de kétlem, hogy abból a sok nemkívánatos hatásból, amely minket ér, előnye, nem pedig hátránya származnék a magyar nyelvnek. Olyan intenzív ez a hatás, hogy éppen azt segítené elő, amitől tartunk: a nyelv különfejlődését, deformálódását, noha néhány nyelvész kétségbe vonja ezt. Nyelvművelésünk már számol a regionalizmussal; tudjuk, hogy ennek egyik jellemzője nálunk a szlovák hatás, amely a jelenlegi körülmények között nem szüntethető meg. A nyelvjárások és a regionális köznyelvek szintjén ezt kénytelenek vagyunk