Irodalmi Szemle, 1994
1994/1 - BERECK JÓZSEF: A balkonember
Bereck József lazult golyó egyszer csak kifordult a sárgaréz hüvelyből, s nyomában, akárcsak egy bőségszaruból, arany ékszerek, gyűrűk, láncok, gombok özöne hullott Jani elképedt unokaöccse lábához. Finom vászontépés foszlányai közepette. Ez a fordulat, magától értetődően, nyomban meggyőzte az amúgy lassú észjárású, tohonya külsejű rokont arról, hogy Dudunak élete hátralevő idejében igenis az ő otthonában a helye. A mesés kincs eredetét illetően egyébként megoszlottak a vélemények. Sokan — már csak az ágyútöltény miatt is — úgy vélték, hogy valamelyik háborúban juthatott hozzá bizonyára nem tisztességes úton az öreg. Mások szerint ott találta a kastélyban, amelynek minden zegzugát ismerte, minden talpalatnyi földjét megforgatta. Bolondnak bolond a szerencséje.) Teréz asszony Dudu trónusának lábaihoz kuporodik, kigyomlálja, meglazítja és a műanyag kannából megöntözi a négy bádogdoboz földjét. Azt már nem mondja el hangosan, csak ott belül a szívében, hogy a gyerekgyártó istenátka cseh egyszer őt is megölelgette az alagsori közös mosókonyhában, ahová a lakókocsiból rendszeresen bejártak ivó- és mosdóvízért. Úgy nyúlt hozzá Édesszájú, hogy lúdbőrös lett a karja. A leigázás könnyed mozdulatával... Talán nem is szabadna méltatlankodnia Pötyin... Teréz asszony mozdulata óvatosak, nem szeretné megzavarni azt a tengelicepárt, amely oda rajkja fészkét a magas széktámla lombos indái közé, s Dudu vállára, kucsmás fejére szokott kiülni tollászkodni. Tóm kint ül a balkonon, térdén a kemény fedelű füzet, kezében a kedvelt írószerszáma, öléből azonban elfogytak már a szamárfüles kéziratlapok. Felszabadultnak, könnyűnek érzi magát. Végül is nem hagyott üzenetet a konyhaasztalon az esti iskola miatt későn hazatérő feleségének. Arra az eshetőségre gondolva, hogy elalszik a karosszékben, és kint felejtődik. Éjszakára is. Nem írta le egy cetlire, hogy bármi furcsa is, de tulajdonképpen nem bánná a dolgot. Mi több, egyenesen ezt szeretné. Mert ez itt kint, a magasban már a békesség övezete. Az elragadtatásé. A makulátlan belső csöndé... Fejét a karosszék támlájának döntve, félig csukott szemmel nézi a bokorszerű fácskát. A napszítta, szél sikálta panel egyik repedésében sarjadt ki a szomszédos toronyház tetőpárkányán. Nem sokkal ama balkon fölött, ahonnan egy sánta fiatalember évekkel azelőtt levetette magát a mélybe. S miközben Thomas Georch de Doudecim Karcha szempilláinak egyre szűkülő résén át a magányos bokrot nézi, gondolatai már az ébrenlét és az álom határmezsgyéjén araszolnak a sötét éjszaka felé. Amikor a felhők tovaúsznak, világosan látja az öreget, amint a sötétben áttetsző égboltra rajzolódik ki a profilja fekete a feketén, s ahogy kezét a kartámlán tartja, a hold derengő kiflijével a fején egy öreg királyra emlékezteti, akit megfosztottak a hatalmától.
