Irodalmi Szemle, 1994
1994/4 - Z. NÉMETH ISTVÁN: Keserű paradicsom
Keserű paradicsom körül mindent, ahogy nekem tetszik. Mindez az első villanykaróig kivitelezhető is lenne. „Vennék tőled egy képet, ha lehet, talán valami csendéletet...” — hallom Helga szavait. „Van a képeidben valami, ami képes nyugtalanítani az embert hetekig, hónapokig az első rápillantás után. Lehetetlen szavakkal megfogalmazni, hogy pontosan mi is az. Talán a kimondhatóság határain túl, a dolgok mögött, észrevétlenül létezik az az érzés, amit megjelenít egy-egy alkotásod. De az is lehet, hogy nincs ott semmi, csak üresség, közöny. Hogy nincs arc az álarcod mögött. Jószándékú varázsló vagy, de egyben gonosz hadvezér is. Megtámadod a védtelen embert, a homály, a komor színek fojtogatni kezdik — nincs ideje védekezni. S ha netán az álmaiba is magával visz ezekből valamit, végképp elveszett látszólagos nyugalma.” Már több, mint két hete, hogy nem láttam. Minden úgy történt, mint az unalmas, egy kaptafára szabott mozifilmekben. Reggel ment el, rövid búcsúlevelet hagyott az asztalon. A gyávasága jelét. „Kilépek az életedből. Valami mást akarok, valaki mást akarok. Valahol máshol akarom. És valami másért.” Aznap összetörtem az ecseteket, kiöntögettem a drága festékeimet, szétnyírtam minden üres vásznam és elégettem mindazt, ami magén hordott valamit Belőle. Azóta bennem születnek a festmények, emlékezetem hártyavékony vásznára égetnek foltokat a pillanatok. A világ számára ezek örökre láthatatlanok maradnak. A fém kardvirágok, a penészes nap, a háborúsdit játszó mozgássérült gyerekek, a nevető sírkeresztek — soha nem bukkannak elő belőlem a kezem által. Talán ha megkeresném... Nézzen a szemembe, ennyi kellene csak. Mivel utam az állomás épülete előtt vezet el, egy másodperc csupán a döntés. A pénztár előtt senki sem áll. Bemondom a város nevét. A fiatal liba hanyagul elém veti a menetjegyet. Olyan érzésem van, mintha mindenki engem bámulna, ezért kisietek a peronra. A vonat már feltűnt a távolban. Néhány másodperc, s szilaj, guruló fémszörnnyé válik. Hatalmas tömeg várja, durván átfurakszom az emberek között. Állok a sínek mellett, elkábulva a gondolattól, hogy köztem és Helga közt még minden rendbe jöhet. Néhány méter választ el a szerelvénytől, amikor valaki szánt- szándékkal, gyilkos dühvei nagyot taszít rajtam. Ha a mellettem álló férfi reflexei egy picit lassúbbak, s nem kapja el az utolsó pillanatban a kabátomat, több darabban repültem volna a várakozók közé. Mire elmúlik a zsibbasztó ijedtség, eszembe jut felkutatni az ismeretlen merénylőt. A tömegben egy vörös hajú, fiatal nő igyekszik minél hamarabb eltűnni szem elől. Hóna alatt egy festmény. A festményre azonnal ráismerek. Egy csendéletet ábrázol: fonott, kis kosárban paradicsom, paprika, hagyma és emberi koponya.
