Irodalmi Szemle, 1994
1994/1 - BERECK JÓZSEF: A balkonember
A balkonember Tom elgondolkodva forgatja ujjai között kedvelt, Parker márkájú golyóstollát. Amolyan szépíró tollaként pihentette a kihagyott időszakban, hogy majdan, ha eljön az ideje — mert ebben azért soha egy pillanatig sem kételkedett — a rendelkezésére álljon. Amikor most előkereste, és először ült ki a balkonra, térdén a keményfedelű füzettel, ölében a szamárfüles kéziratpapírokkal, szorongva írta le vele az első sorokat: „Ki ő? A kölyök: Jani unokája. Jani: Dudu unokaöccse...” A toll tehát nem száradt ki, de a szorongása ettől a ténytől vajmi keveset oldódott. Kusza, idegennek tűnő jegyzetsorok alapján igyekszik rekonstruálni egy történetet, amelynek az életéhez, úgy tűnik, csak annyi köze van, hogy ismerős kézírással rögzült a papíron. Valahogy mégis magáénak érzi az egészet. Ha most nem érti is a mindig megbízhatónak vélt fantáziája egykori logikáját, a töredékeiben maradt történet azért még jó, vagy pontosabban fogalmazva: használható alapul szolgálhat, ha mindenáron ott akarja folytatni — tehát nemcsak képletesen, hanem a szó szoros értelmében —, ahol egykor abbahagyta. Igen, gondolja Tóm, hiszen nincs egyébről szó, mint a lélek örökös álmodozásáról múlt és jelen között. S ez a gondolat egy kicsit megnyugtatja. Mindjárt jobban érzi magát a rozsda- és kőszagú, szélsikálta panelfalak között. Az égen, szinte karnyújtásnyira, szellőzködő, bumfordi bárányfelhők. Valahol harangszó. Aztán az utána maradt csöndben aprócska körmök csikordulása a fém balkonkorláton; mire a tekintetét odarántja, a madár elrebben. A toronyházak között kelet felé ki lehet látni a városból. Ki a távoli mezőkre. Egy csaknem szabályos légi sugárúton át. A túlsó végéről tavasszal biztos bevirít kénsárgán a repceföld. Késő ősszel beúszik a tehéntrágya betlehemes szaga. Nyári estéken pedig jönnek nagy csapatokban a cserebók — ahogy gyerekkorukban nevezték a cserebogarakat —, s csak hajnal felé hagyják abba a szikkadt panelfalak dőre ostromlását. A hold pengevékony vagy testesedő karéja is ebben a légi folyosóban kúszik föl éjszakánként a végtelen égi fennsíkokra. Bőregerek hussogó díszkíséretében... Tóm oldalra csúszott fejjel, aprókat susszanva alszik. Amikor felébred, restelkedő mozdulattal kapja föl a fejét, mint aki palástolni szeretné röpke elgyengülését. Aztán maga is meglepődik, hogy milyen nagyot kell fordítania a karosszékén, hogy a napot utolérje. Semmi kétség, nem néhány pillanatra nyomta el a buzgóság. Hiszen álmodott is. Gyorsan lehunyja ismét a szemét, hogy az álom foszlányait képpé foghassa össze a tudatában. Álmában feleségével vitatkozott. Novellái első olvasójával és kritikusával. Mindig megmutatta neki elkészült dolgait, ám egy bizonyos belső, pontosan soha meg nem fogalmazott és ki nem mondott fenntartással fogadta a véleményét. Nem mintha nem bízhatott volna meg asszonya műveltségében és ízlésében. Valószínűleg a taní- tónősége zavarta tudat alatt, ami a diákfüggőség reflexeit működtette benne. Álmában az asszony azt a néhány sornyi szövegrészt védelmezte a balkonkorláton ébredező fehér galambbal, amit ő mint elvarratlan s az időtávlat miatt megtévesztő szálat utólag kihúzott a készülő írásból. Az asszony szerint a közeli szabadság megsejtése fogalmazódott meg azokban a sorokban, tulajdonképpen még az elidegenítő hatású mikrorealisztikus ábrázolás ellenére is jelképként értelmezhető az a madár. Igen, utólag, a dolgok ismeretében, csak hát tudni kell, hogy neki mint írónak azokhoz a sorokhoz csupán annyi köze van, hogy a történet rekonstruálása keretében
