Irodalmi Szemle, 1994
1994/3 - KRÓNIKA
maťgó Örvendetes tény, hogy Komáromba is betért a szecsuáni jóember. Ám tudvalevő, hogy Brechtet meginvitálni egyfelől nagy bátorság, másfelől a színházi érettség komoly bizonyságtétele lehet. Nagy bátorság, hisz Szecsuán olyan nagyon messze van, hogy szinte semmit sem tudunk róla. Talán csupán annyit, hogy abban a harmóniára való törekvésben, amely arrafele járja, nincs helye a céltalan hadonászásnak. Ott minden gesztus, hangsúly, pillantás... jelentéshordozó, funkcióértékű. És olykor-olykor, bizony, meg is jelenik a színpadon néhány autentikus távolkeleti gesztus, de ezek többnyire inkább amolyan félig szecsuáni, félig európai „kisvárosból” valók. Ha viszont ez volt a cél, az európaiság, a közép-európaiság vállalása (amire talán a szín megjelölése is utal), bizony, tökéletesen sikerült leleplezni (magunkat és) a megüresedett piedesztálokra törekedő nagy „Sándorokat”, akik tébolyultan, magabiztosan hadonásznak és mutatnák az Indiába vezető utat, ha ugyan tudnák, és sikerült leleplezni a tömeget is, amely tekintetével csupán csak követi az ide-oda lendülő karokat, s a tökéletes zavarodottság állapotában vergődik. Ha tényleg ez volt a cél, így nem történt más, mint B(ertolt) B(recht) úr tőrbe csalása. Mert a nézőt megrendíti a szeme előtt megelevenedő sárkányvilágban ennek a szecsuáni jóembernek a szenvedése, s azt mondja: „Igen, ezt már én is éreztem." így aztán színész és néző egyaránt megéli a ráismerés gyermeki örömét, s beleélve magát a szerepbe, sodródik a cselekménnyel, és sír a sírókkal, nevet a nevetőkkel; és akkor ez már maga a tökéletes drámai színház. Hűha! Ha viszont nem ez volt a cél, csupán így sikerült, akkor ez csak az „ígysike- rültség”, hiszen ha volt valamilyen elidegenítési effektus a színpadon, az mindenképpen az volt, hogy a színészek hol érző lelkek, hol meg dróton rángatott marionett bábfigurák. És ide ez az egész darabon végigvonuló bizonytalan „arckeresés” legföljebb a színháztól idegeníti el a nézőt, aki így sem a drámai színháztól jogosan számonkérhető katarzist nem éli meg, sem (beleélve magát a szerepekbe, nem láthatja, milyenek is ezek a szereplők valójában) a végrehajtott cselekvések mögötti alternatívákat nem érezheti meg. Márpedig BB úr szerint ez a lényeg. Végezetül: bár Peter Brook, a nagy angol rendező azt vallotta, hogy BB urat nem komolyan venni komolytalanság, én hiszem, hogy az ilyen (csupán a lehetőségekből adódó drámai és epikus színház ötvözésére tett) színházi kísérletekkel a nézőt nem lehet elrontani, legfeljebb untatni. A Szecsuánban felejtett epikus színház DEÁK LÁSZLÓ
