Irodalmi Szemle, 1994
1994/3 - ÁRGUS - SZEBERÉNYI ZOLTÁN: Egy korszak irodalmi öröksége
árgus sok százra rúgó művének mindegyikét közvetlenül tanulmányozhatta volna. így vehette át valakitől — hogy egy jellemző, de nem túlságosan jelentős példát említsek — azt a bibliográfiai pontatlanságot, amely a Magyar irodalmi lexikonból ered (1965), ahol a mi Szabó Bélánk művei között Csepeli Szabó Béla Lázadóból forradalmár lettem (1951) című verskötetét is felsorolják. Nem több közhelynél, de néha nem árt hangoztatni, hogy a tudomány általában, az irodalomtörténet pedig jellemzően kollektív alkotás. Művelői egymás eredményeire támaszkodnak, egymás eredményeire építve kutatnak, gondolkodnak tovább. Nem kis feladat követni az eredmények összeszövődését, minden esetben utalással nyugtázni az adatbeli vagy gondolati ösztönzést, átvételt, gondolatébresztést. Véleményünk szerint Fonod — nyilván a könyvét megelőző éles hangú, személyeskedésbe torkolló viták hatására — kissé túlméretezte, szinte korbibliográfiává duzzasztotta jegyzetapparátusát. Gazdag hivatkozási anyaga arról tanúskodik, hogy a saját kutatásai mellett egyrészt a korabeli kritika és irodalompublicisztika irányt és mértéket szabó eredményeire, főként Fábry Zoltán, Szvatkó Pál, Szalatnai Rezső, Peéry Rezső, Vájlok Sándor, Kovács Endre tanulmányaira, valamint Kemény Gábor irodalomtörténeti összefoglalására támaszkodott, másrészt a kortárs hazai kutatók: Turczel Lajos, Csanda Sándor, Popély Gyula, Kováts Miklós, Párkány Antal és mások munkáiból merített. A több irányból és forrásból származó, eltérő színvonalú ismereteket igyekezett szelektív módon, a kritikai mérlegelés útján egységes, áttekinthető, szintetizáló jellegű s határozottan a kézikönyv műfaj jellemzőit mutató irodalomtörténeti összefoglalássá tömöríteni. Ez a műfaj — optimális esetben — lehetővé teszi a tudományos és ismeretterjesztő jelleg egyidejű jelenlétét, a legszélesebb olvasó rétegek megcélzása mellett az összefüggések és folyamatok tudományos igényű feltárását, az elfogadható és kellően alátámasztott értékrend kialakítását, mivel benne a szakszerűség és a publicisztikai jelleg nemcsak feltételezi, hanem harmonikusan ki is egészíti egymást. Műfaji követelménye a többféle módszer és eljárás egyidejű alkalmazása. Főnöd kü- lön-külön és ötvözötten alkalmazza a történelmi-társadalmi korrajz, a műfaj- történeti vázlat, az irodalmi portré, a lexikoncímszó, az olvasói tájékoztatás szempontjait. Könyvében a terjedelmes történelmi, eszmetörténeti, művelő- déstörtneti stb. bevezetést s az irodalomtörténeti hosszmetszetet a műfaji szempontok szerint csoportosított alkotói portrék követik. A portrék az életút főbb állomásait, a művészi fejlődés csomópontjait és jelentősebb eredményeit foglalják össze, s a kiemelkedő alkotóknál az egyetemes magyar irodalomba való beágyazás kísérletével zárulnak. Az. Üzenet tehát lényegében a hagyományos (az összefoglaló, ismeretterjesztő-nép- szerűsítő feladatokat is ellátó) magyar irodalomtörténetek struktúrájához igazodik, építkezésében a kronológia, a lineáris elrendezésű életrajz, a leírás szempontjai hangsúlyozottan érvényesülnek, s ezek szemléleti megfelelője, az élmcnyesztétika dominál. Fónod elemző-értékelő szempontjai jórészt etikai, szociológiai megalapozott- ságúak, s leginkább művelődéspolitikai, művelődéstörténeti, eszmetörténeti, világnézeti és történelmi vonatkozásúak, tehát elsősorban a tartalomra, az eszmei-ér- zelmi-ismereti anyagra irányulnak, a formára vonatkozó, az esztétikai szférát vizsgáló köve-telmények többnyire a háttérben maradnak, mintha a szerző nem tudatosítaná eléggé napjaink módszertani elvárásait: a történeti és poétikai elemző és értékelő szempontok egyesítésének igényét. Túlságosan tapad a műfaji tradíciókhoz, inkább regisztrál, tájékoztat, mintsem elemez. Esztétikailag kevésbé értékel, akárcsak egyik félté
