Irodalmi Szemle, 1994
1994/3 - KRITIKA - LACZA TIHAMÉR: Elnapolt lázadás
Elnapolt lázadás de mentes minden érzelgősségtől és természetesnek tartja, hogy egyik-másik főszereplője megunva az életet, kilép a vonatablakon, vagy felvágja az ereit... Czakó József két írása közül a kisregény terjedelmű A hülyekamasz a sikerültebb, ebben meglepően pontos diagnózisát adja egy tizenéves suhanc bonyolult érzelemvilágának, amelyben még az ösztönöké az irányító szerep. A belső monológok és az idősíkok váltogatása helyenként zavarba ejtő, mintha a szerző szándékosan tenné próbára az olvasó teherbíróképességét. A közbeszúrt rövid elbeszélések, amelyeket István bácsitól hallunk, mintha Örkény egyperceseire emlékeztetnének, de funkciójukat hasztalan próbáltam megfejteni. A Lemmingek útja egy naturalisztikus abszurd, amelyben békésen megfér egymás mellett a rafinált montázstechnika és a rosszul leplezett szentimentalizmus. A tengerben való úszás egyébként ugyanazt jelképezi, mint Győrynél a vonatozás vagy Pálovicsnál a főhős rendszeres átkelései a mocsáron. Útra kelni és eljutni valahova — ez az első pillantásra egészen értelmes célnak látszik, de valójában ez az állandó útonlevés nem egyéb a menekülésnél. A legszembeötlőbben az útonlevésnek ezt a helyzetét Pálovics László ábrázolta az antológia címadó elbeszélésében, amelynek főhőse nem véletlenül egy vasúti menetrendben találja meg a leginkább kedvére való olvasmányt. Pálovics mellesleg az egyetlen a nyolc szerző között, akinek a stílus is fontos. A többiek tisztességesen fogalmaznak ugyan, de a nyelvben rejlő lehetőségek nem izgatják őket különösebben. (Győry Attila sajátos fordulatai inkább a kolorit tartozékai.) Pálovics erőssége az irónia, amelynek különböző formáit képes felvonultatni. Ám irigylésre méltó az az elegancia is, ahogy a valós és a szürreális elemeket montírozza, s közben még az olvasóra is kikacsint: látod, barátom, ilyen egyszerű az egész. A kötetet N. Tóth Anikó négy rövid írása zárja. A véletlen műve (a szerzőket ábécé sorrendben csoportosították), hogy ezek a balladisztikus és meseszerű történetek egyébként is elütnek a többitől. Annak idején Kovács Magda okozott hasonló meglepetést a Fekete szél című antológiában. Z. Németh István az Irodalmi Szemle februári számában a nemzedéktárs pozíciójából vette szemügyre a kötet szerzőit és írásait. Egy kicsit a bennfentes szerepében is tetszeleghetett, hiszen olyan háttériníőrmációk birtokában van, amelyekkel én aligha rendelkezhetek. Megértem lelkesedését, amellyel a könyvet végigolvasva, bár csak nekem is hasonló örömet szerzett volna ez a kötet... Sajnos, meg kell mondanom, hogy számomra helyenként nagyon fárasztó és unalmas volt a könyv. Ez persze még nem jelenti azt, hogy annyira rossz, de az én ízlésvilágomtól meglehetősen távol áll. Valóban szükség van egy nagy megújhodásra a szlovákiai magyar irodalomban, de ez nem csupán elhatározás kérdése. Vérbeli írók is kellenek hozzá.
