Irodalmi Szemle, 1994
1994/3 - LÁSZLÓFFY CSABA: A soron következő
A soron következő Megtört alakod árnyékától riadozol. Húzd ki magad! Ha nincs is, aki féltsen (teremtés koronája, te; nevetséges is lenne, nem igaz?); az éjszakai zápor csak a port veri el, te egyelőre megmaradsz. Ha csökevényes időben is, magában foglal ez a konvencionálissá zsugorított tér, amelyben szellemed létezik, tested ritmusát, lélegzetvételedet, szorongásaidat is felvállalja. Nem minden megtörtség gyengeség. A csalódás, a megrendülés nem az. Legfeljebb a kényszerképzet ugyanaz: gyanútlanul idézzük leghétköznapibb dolgainkat, megvállunk legbanálisabb szavainktól, érzelmeinktől, s mire körülnézünk: mindenütt csak a szakadék. Férfi és nő közt. Nő és főnöknő között. (Útközben) Puffadt, másnapos arc, inas nyak, véreres szempár, ezt gondolod szemközt, hogyha már így összezsúfolódtál vele útközben. Megérdemled, ha leülsz vele egy asztalhoz, gondolod. Nyilván most túloznál, ha csak ennyi volna: a szürke szivárványban sárga (olaj)foltok. Nézel a szemébe. Kitartott ingerültséget érzel: elégedetlenséget, ahelyett hogy hatna rád ez a feldolgozott zuhogás — fény és színek és illat; csak a mámor tűnt el. (Mióta?) Ahelyett, hogy élveznéd az utat, mélyen lehajolsz — a gyomrod a torkodban —, lesed a módot, hogy ne csak tekintetednek parancsolj, de agyaddal is friss levegőt szívhass. Az ősbozótot keresed, ahol vérbükkök surrognak; ha már a civilizáció (nem az emancipáció?) ennyire kifordította kedvedet, már-már pánikba ejtett. Tetézd meg hát a biztonsághiányt még ezzel a személyes üggyel is; nem az első fontoskodó, parancsolgató nőszemély ő, akire biztos karrier vár. Mérd be a távolságot (helyette is) a feltűnésvágytól a küldetéstudatig. Mindegy, hogy a valójában véget nem ért aktivista korszak öröksége-e vagy korábbi hagyomány, lelemény: fölborítani a természet termékeny egyensúlyát! Az előrelát hatóval hadakozol, nem a vakvéletlennel (ott ül veled szemközt, kaján ördögi ránc rántja le fél arcát — az ellenszenv úgyszólván fölösleges már). „Nyilván látott valakit a beteg, aki felizgatta a fantáziáját” — mondaná Bulgakov úr. Nem, ez semmiképpen sem hallucináció. Elhagytátok a faragott székely kaput, az öles kőfallal kerített templomot, ingoványos réten haladtok keresztül, a járművet mintha bivalyléptek ingatnák ide-oda. Gyomrodban ejsze dolgozik a mézespálinka, üldöz a tikkasztó hőség, belevágtok egyenest a nagy idő haragoslila felhő gomolygásába a feketülő fenyves alján. Rajtad ilyenkor, a fizikai rosszullét előtt valami rettenetes — Szabó Lőric-i — kiszolgáltatottság vesz erőt. Már nem törődsz azzal, ami elveszett (esztelen erdőirtások, a belvárosi komor betonpincékben szétzúzott Szikszai-fejek!); eszméleted már csak úgy tart ki, akár egy rozzant fahíd. „L’homme n’est qu un roseau, le plus faible de la nature, mais ...*** Egy rojtos nadrágszárú öreg székely a küszöbön ülve pipál. Többféle emberek vagynak a világon. *** Pascal: „Nádszál az ember, semmi több, a természet teggyengébbike, de.