Irodalmi Szemle, 1994
1994/3 - LÁSZLÓFFY CSABA: A soron következő
LÁSZLÓFFY CSABA A soron következő (Szakadékok) A jóság állítólag nem ismeri a tapintatot. Édesanyád mégis mindent tapintatosan csinált, úgy kísérletezett, hogy gyöngédségének, nevelésének „áldozata” — ha jobban hangzik: a kis páciens — észre sem vette a bekövetkezett változást. Miért jut ez eszedbe éppen most, amikor valósággal fortyogsz a nők ellen. Hiszen nem egyetlen undok, korlátolt nő vagy főnöknő zsarnok képe lebeg lelki szemeid előtt. Az édesanyák persze kivételek — mondta otthon a párod; s te bólintottál, mint aki elfogadja a mentőkötelet, amelyet a párod szerint inkább „köldökzsinórnak” neveznek. No de igazán alábbhagyhatnál a haragoddal, különben még kideríti valaki, hogy túlbecsülöd a nők jelentőségét. Légy fölényesebb, ha kell, tudományosan választékos, mint mondjuk a Káprázat Georgja*, aki átmenetileg szükséges rosszat látott a nőkben. E teória a megboldogult Zörgő Benjámin professzor „különbejáratú” szakinterjúja óta meglehetősen logikusnak tűnt neked. „Némelyik rovarfajta már jobban csinálja, mint mi. Egy vagy egynéhány anya hozza a világra az egész törzset. A többi állat elcsökevényesedett...” Lám, lám. Éhgyomorral mászkálsz s fekete pontokat látsz magad előtt. A világos furnír íróasztalon is. Kellemetlenebb, mint hangyajárás az abroszon. Pedig ma egyedül voltál az irodában. M. nélkül... Ki tudja, hol produkálta magát — a tömény dohányfüstben két féldeci után? A legparányibb kétely sem férhet hozzá, hogy az alkohol fűtötte indulat előbb-utóbb leforrázáshoz vezet. (Bár egyelőre te vagy leforrázva attól, amit művelt — egy ilyen nőszemély inkább csak mímeli, hogy mívelt; most döbbentél rá igazán, mennyire „rabtársa” lehetnél a gályán Kertész Imrének, aki szerint „az erkölcsi és szellemi ember legkínosabb tapasztalata, hogy állandó oktatásban részesül a nem erkölcsi és nem szellemi embertől az erkölcsöt és a szellemet illetően”.) Elutaztál, s alábbhagyott benned a forróság; az idő is lehűlt. Visszatérve halott helyzet fogadott: köszönésre sem reagáló, fagyos csend. A leforrázott áldozat ugyan ritkán kapaszkodik fel újra, de arról, aki őt kiszemelte, sohasem tudható, mit gondol, forral még agyában. Alantas helyzetben az ember viszolyog attól, hogy úgy érezze magát, mint egy kitekert nyakú csirke; igaz, egyetlen vércsepp nélkül. A ful- ladásos állapot azonban korántsem béke. „Most láthatod te is — mondtad asszonyodnak —, nem lehet egyszerűen táblát akasztani ama eset fölé, hogy: ELŐÍTÉLET!” Nyilván nem úgy álltái eléje, mint akit morális ítélet még nem ért ilyen vonatkozásban. Hogy egyebet nem mondj: teg* Canetti
