Irodalmi Szemle, 1994
1994/3 - IRODALMI PÁLYÁZAT 1993 - HOLBAY LÁSZLÓ: Angyalod ne legyen!
Irodalmi pályázat 1993 ...Fázik, kirázza a hideg, úgy látszik, nem csukták be az ablakot, úgy érzi, odahaza fekszik az első szobában, amelynek ablakai az utcára nyílnak, pontosan szemközt a kováccsal, aki nagyon korán kel, s már hajnalban veri a vasat. Sokáig tartott, amíg hozzáedződött. Ne csukjuk be az ablakot? — szokta kérdezni az anyja. Nem kell, már megszokta. Hogy a kalapács zenéje nélkül már nem tud jól aludni. Még sötét van, a műhely ajtaja is zárva, de már érzi, hogy ott keresgél a kovács, kirakja sorba a kalapácsait, akár a billentyűket. Kopp, kopp. De miért a legnagyobbal kezdi? Akkora — szokta mondani —, mint az árva gyerek feje, majd megreped tőle a füle. Kopp, kopp, ne olyan keményen, mert fölébred az utca. Kopp, kopp, nagyon hangos, kigyulladnak tőle az erek, megsimogatná a halántékát, de nem tudja. Kopp, kopp, kipp, kipp, már a segédje is megérkezett. Ha úgy együtt rázendítenek, az mindjárt más, azt jó hallgatni. Kipp, kopp, kipi, köpi, kopp. Csak ne ütnének akkorákat, majd megreped tőle a feje. Kipp, kopp, kipi, köpi, kopp, kip, köp. De minek neki a patkó? Vagy nem a patkót? Talán a kilincset? A lábára? Kipp, kopp. Már nem tudja megmozdítani. Ezek vascsizmákat kovácsolnak. Neki. És már mennyien vannak, talán hetvenen. S mind be akar jönni az ablakon. „Csukják be az ablakot, ezek mind be akarnak jönni!” de senki sem hallja, mert éjfél van. Kipp, kopp, már a combjánál tartanak. „Jaj, istenem, elhalt a lábam!” ez már nem csizma, ez már páncél. De minek neki a páncél? Honnan tudhatják ezek, hogy ő lovag? Hogy ő a Várakozás Vitéze? Ki mondta meg ezeknek a névtelen kovácsoknak, hogy őt megilleti a páncél meg a romantikus őrtorony egy elhagyatott várban? Onnan kémleli a látóhatárt, mikor tűnik fel a felcicomázott lő, hátán a Nagy Ő-vel, akit egyre csak vár, vár, napkeltétől napnyugtáig, aki mégsem jön, de nem is jöhet, mert nem is tudhatja, hogy neki jönnie kellene, mert soha senki sem mondta meg neki. De most már késő! Kipp, kopp, már a nyaka körül kovácsolnak. Hiába rtmánkodik, hogy ne engedjék be őket. Már csak a feje van hátra. De most egyszerre abbahagyták volna? Vagy csak nem hallja őket? Akkor sem szokta hallani a kovácsokat, amikor siheder korában szerelmes lett, s fölébredt az első kalapácsütésre, akár a kakasszóra, s órákig nézte a tűzijátékot, amelyet a két kovács egy eldobott ócskavasból varázsolt elő. Akkor sem hallotta őket. Csak nézte, hogyan izzik a kohó, hogyan sziporkázik, mint a csillagszóró a karácsonyfán, amikor kirántják „úrfelmutatásra”, hogy megvizsgálják, megérett-e már a kalapácsod alá. Hol piros, hol vöröseslila vagy fehéren izzó, s amikor az üllőre dobják, félkörben égő aranycsöppek szóródnak ki a kalapács alól, „hámlik a bőre”, s amelyik a vizesvödörbe esik, az fodros gőzzé válva füstölög felfelé, titokzatos varázsműhellyé avatva ezt a kis kunyhót, amelyet eltakar előle egy szénásszekér, miközben gazdája a patkót sürgeti. Ilyen a költemény is, apró semmiség, mégis izzó, sziporkázó, alaktalan varázslat. Amíg csak kalapálják, mennyei diadé- mot ígér, de ha tintába dugják megkeményedni, közönséges szürke patkó lesz belőle, mely csak arra való, hogy munkába hajszolt lovak patáján kopjon el. Csönd van, és némaság. Hova lettek a kovácsok?... ...Oly aggasztó a csönd meg a sötétség. Száz éve már, hogy itt fekszik mozdulatlanul e száraz kút alján, ő, a Várakozás Lovagja. A sötétből csigalépcső fut az őrtoronyba — ezt a leáldozó nap sugarai bíborral festik —, hol a páncélba bújt vitéz kémleli a tájat. Nem érti, miképp lehet egyszerre két helyen. Akkor rajta, a kút mé
