Irodalmi Szemle, 1994
1994/3 - SZŰCS ENIKŐ: Teljesen mélyvörös kolorizmus
Szűcs Enikő macskát. Cica. Aludj velem. Meleg vagy, puha és élsz. Maradj velem ma éjszakára. Reggel kitekerem a nyakad. Cica. Aludj szépen itt, mellettem. Állat. Gyönyörűen túlexponált reakció csak azért, hogy legyen és ennyi. Befejezte vérbüdös mondókáját, nem fogja még egyszer elmondani. Szájon csókol és védtelen. En is bele akarok harapni. Legyen mindig saját maga mellett, hogy legyen kit elérnie és szúrni, ölni tudja a másikat. Ne bántson. Hagyja kifolyni. Úgyis kifolyattatik. Teljesen mély vörös kolorizmus Vörös szobrok estek rám, ronda nagy vörös szobrok. Persze, ez is a fejemre nő, mert hazudtam és egészen jól érzem magam. De ez most olyan más, olyan hihető és fénytelen. Meg önmagáért beszél és megtörténik. Mert megtörténni akar, és ezt soha nem fogják befejezni. De pont olyan, mint ahogy ő gyakran mondja, citrom, azt mondja, citrom. És félénk. De követett és nem nézett a szemembe, amikor hagytam, hogy megelőzzön. Kénytelen volt. Ugyanis, ha lelassít, akkor teljesen meggyőződtem volna arról, hogy tényleg követ. Mint a mennyország. Az is követni akar. Most és máskor sem minősítem. Mert idő, tér és helyszín. És azt ő is tudja, hogy ez mennyire nem lényeges, de időközben lehelyezi puha testét ide a küszöb elé és les. Kigúvadt szemét törölgeti, hogy jobban lásson és csurog a nyála. Azok a testnedvek. Magától értetődően habzik és duzzadt szája szélén lefolyik a nyál. Felpüffedt alsó ajka ki- löffed a küszöbre és egészen betakarja azt. Apró porkarikákat vernek fel a homokból nyálának kicsöppenései. Itt robajlik a fülemben, és valahonnan máshonnan verődik vissza a visszhang. Már majdnem zene, de megmondták vala, hogy mindenki maradjon. Ennyi neki is elég lett volna, de nem oda Buda. Egy-
