Irodalmi Szemle, 1994
1994/2 - POMOGÁTS BÉLA: Nemzeti irodalom — nemzetiségi irodalom
Pomogáts Béla magyar irodalom lelki közössége és belső szolidaritása következtében egy tizenötmilliós nemzet és egy európai „kulturális középhatalom” integráns részét alkotják. A Magyarországgal szomszédos országok politikájának és többségi kultúrájának is meg kell értenie, hogy partnerük nem a kisebbségi magyar irodalom, hanem az egész magyar irodalom, s a kisebbségi magyar kultúrákat nem kezelhetik egy sajátos nyelvi „underground” kulturális képződményként, hanem csakis a magyar nemzeti irodalom részeiként. Ugyanezt kell tudatosítani a magyarországi szellemi és politikai életben és közvéleményben is, amely időnként maga is hajlamos arra, hogy a kisebbségi magyar irodalmakban valamiféle kulturális egzotikumot lásson, és vele ne a természetes lelki szolidaritás, hanem valamilyen paternalista gyámkodás jegyében tartson fenn kapcsolatokat. Ezért ezen a téren is átgondolásra, közös töprengésre és főként megoldásra váró kérdésekkel kell számot vetnünk. A tennivalók persze ennél is nagyobbak: irodalmunk nemzeti egységét és ezáltal a magyarság kulturális egységét kell helyreállítanunk. Ezért az egységért korábban is folytak küzdelmek, többnyire magányos partizánakciók, amelyek általában a hatalom gyanakvásával és rosszallásával találkoztak idehaza, és heves, olykor hisztérikus ellenállást váltottak ki a szomszédos országok politikai és művelődéspolitikai köreiben. Most végre be kell jelentenünk, és le kell szögeznünk néhány alapelvet, amelytől a közép- és kelet-európai régió most alakuló helyzetében semmiképpen sem tágíthatunk. Ezeket az alapelveket mindenképpen érvényesítenünk kell a szomszédos népekkel folytatott és folytatandó egyezkedések során: a közép-európai egyetértés és együttműködés kialakításának folyamatában. Ilyen alapelv, talán az elsők elseje: a magyar nemzeti kultúra (és irodalom) egységének követelménye, a nemzeti kultúra integrációja. A nemzeti egység helyreállítása integratív szellemiséget és integrációs tényezőket kíván. Márpedig mi más lehetne ilyen integrációs tényező, mint a magyar irodalom és ennek intézményrendszere? Irodalmunknak, akár tetszik, akár nem, ismét vállalnia kell történelmi küldetését, és szerepet kell keresnie a súlyos történelmi kényszerűségek következtében részeire szakadt nemzeti közösség belső kohéziójának erősítésében. Következésképp képviselnie és érvényesítenie kell a benne felhalmozott morális és kulturális értékeket. Mindez természetesen megköveteli az irodalom és a szellemi élet alapvető függetlenségét. Lehet, hogy ennek a függetlenségnek a kinyilvánítása és védelme nem lesz könnyű: a kor vezető szólamát mindenütt a politika fújja, s a politikai elfogultságok és indulatok, a 20. század végi nacionalizmus hullámai mindent elárasztanak, következésképp megnehezítik a kulturális élet szerves működését és a kívánatos kulturális integrációt. Gondolok itt akár a szlovák politikai életre, amelyet nemzet- állami inspirációk fűtenek, akár a magyarországi pártpolitikai viszályokra, amelyek a konszenzus építése helyett csoportérdekeknek, egyéni ambícióknak szolgáltatják ki a kívánatos nemzeti kulturális stratégiát. Az irodalomnak mégis a saját küldetését kell vállalnia: ez egyszersmind nemzeti küldetés. Az. író most az anyaországban és kisebbségi-nemzetiségi létben egyaránt úgy tehet szolgálatot nemzetének, ha szabad marad, és szembeszállva a kihívásokkal, csábításokkal, kényszerekkel „civil kurázsit” tanúsítva hallatja szavát.
