Irodalmi Szemle, 1994
1994/2 - TÓTH LÁSZLÓ: Elszigeteltség és egyetemességigény ütközőpontjában
Tóth László nyolcvanas években sok esetben már amúgy is csak mesterségesen összetartott addigi kereteket, s a meglévő formák, lehetőségek mellé — nemegyszer azok helyébe — újakat: új lapokat, kiadókat, szellemi műhelyeket, szervezeteket teremtettek. Ezek közt is — megmaradva az irodalmi-szellemi kultúránál, a lapoknál és a kiadóknál — rövid idő alatt a Kalligram nevet választott kiadó, és az ugyanazon a címen létrehozott — Művészet és Gondolat címmel megjelölt — folyóirat bizonyult a legrangosabb válalkozásnak. Különösen érdekes és jellemző e tekintetben, s főleg a mi szempontunkból — ne feledjük: az Irodalmi Szemle kapcsán hoztuk szóba — a folyóirat esete, (előtörténete. Hiszen kis túlzással azt is mondhatnánk, hogy a Kalligram című folyóirat már tulajdonképpeni első számának megjelenése előtt is létezett. Méghozzá nem másutt, mint éppen az Irodalmi Szemle köntösében. Persze, akárcsak a hasonló jellegű bölcsességekben, ebben az állításban is benne van önmaga tagadása. Annyi azonban kétségtelenül igaz, hogy miután Grendel Lajos valamikor 1990-ben átvette az Irodalmi Szemle főszerkesztését, meglehetősen gyors ütemben sikerült — más kérdés, hogy mindig előnyére-e — megváltoztatnia a lap tartalmát, szellemét, szerkezetét, szerkesztési filozófiáját, vonzáskörét, szerzői gárdájának összetételét, s az egész csehszlovákiai magyar szellemi életet és közvélemény megmozgató vitákat tudott (és mert!) indukálni benne és általa. Kitűnő társakra talált törekvéseihez fiatal munkatársaiban, Hizsnyai Zoltánban, valamint Csanda Gáborban. Ezzel párhuzamosan persze az indulatok is magasra csaptak Grendel(ék) körül. (Jól tükrözi ezeket az indulatokat Grendelnek a Rosszkedvem naplója címmel a tatabányai Új Forrásban — és később könyv alakban — megjelentetett esszésorozata is.) A (cseh)szlovákiai magyar írók, alkotók egy része tüntetőleg kivonult a lapból és a valójában felfogásbeli különbségeket, irodalom- és valóságszemléleti ellentéteket nemzedéki ellentéteknek, nemzedéki elkülönülésnek látva és láttatva, s a talonból a csehszlovákiai magyar irodalom egységének ilyen esetekben oly sokszor bevált eszméjét előrángatva, valamint a csehszlovákiai magyarság meggyengítésének, kiszolgáltatottá tételének, pusztulásának a mumusát a falakra pingálva, egyre erőteljesebben kezdte követelni Grendel és szerkesztőtársainak fejét. A legparázslóbb a Csehszlovákiai Magyar írók Társaságának 1992. évi tavaszi közgyűlése előtt volt a helyzet (és tulajdonképpen magán a közgyűlésen is), amikor Grendelék — tehát az Irodalmi Szemle komplett szerkesztősége (még a titkárnő is!) — hátat fordítottak a lapnak és egy merész oldalvágással megalakították a Kal- ligramot. A közgyűlés a kiváló költőt és esztétát, Tőzsér Árpádot bízta meg az Irodalmi Szemle főszerkesztésével. Az adott helyzetben Tőzsér az egyedüli olyan esélyesként jött számításba, akit a (cseh)szlovákiai magyar írók valamennyi csoportja és nemzedéke el tudott fogadni a kérdéses posztra. Közben sokan — főképpen a Grendel(ék) idején a lapból kiszorulók és a velük rokonszenvezők — abban kezdtek reménykedni, hogy az Irodalmi Szemle holmiféle kétes értékű egységfrontos jelszavakkal ismét engedményeket tesz a másodlagosnak, a provinciálisnak, a helyi jelentőségűnek is. Nos, nem ez történt.
