Irodalmi Szemle, 1994
1994/2 - TÓTH LÁSZLÓ: Elszigeteltség és egyetemességigény ütközőpontjában
Esszé az Irodalmi Szemléről jelleg, a folyóirat tevékenységét — Görömbei András kifejezésével — az „újraértékelő eszmélkedés” stádiuma jellemzi. Ennek a korszaknak, folyamatnak a vége felé a csehszlovákiai magyar kultúra már nemcsak a közvetítést tekinti feladatának, vélekedik Görömbei, hanem „a közvetítés folyamán nyert új értékeinek asszimilálásá- val” az összegzés, az önálló értékteremtés szakaszába lép. Az Irodalmi Szemle második évtizedét vizsgálva egyébként első pillantásra megállapítható, hogy nemcsak csehszlovákiai magyar viszonylatban, hanem a szlovák irodalmi lapokkal összehasonlítva is, ez a folyóirat az, amely 1968/69 után a legtovább ellenáll a csehszlovák politikai-társadalmi-szellemi-művészeti életben bekövetkezett, általánosnak mondható regressziónak. Bár korlátozott mértékű, főleg egyes személyeket érintő „tisztogatás” az Irodalmi Szemle munkatársainak körében is érvényesül, általában véve azonban a lap azokat az alapvető folyamatokat igyekszik továbbvinni, melyeknek kezdetei még 1968 előttre, vagy valahol 1968 tájékára tehetők. Hogy mást ne mondjak, az Irodalmi Szemle még mindig értekezhet olyan jelenségekről, törekvésekről, értékekről, alkotókról — s nem pocskondiázó modorban —, amelyekről és akikről a Slovenské pohľady vagy a Romboid már nem. Sőt jó ideig még azokat a posztsztálinista-husákista kurzusnak címzett, gusztustalan hűségnyilatkozatokat is el tudja kerülni, amelyeket szlovák laptársai már szintén nem. Az ideologikus irodalom- és kultúrszemlélet egyeduralmának elfogadása helyett egyre abszurdabbá váló hősiességgel — később már egyre több kompromisszummal is — még mindig az értékközpontú, értékteremtő építkezés hagyományához igyekszik ragaszkodni, s párthatározatok és -irányvonalak helyett, amennyire lehetséges, még mindig távlatos koncepciókban gondolkodik. Tájszámokat szervez: a helyi hagyományok és a helyi kultúra felé fordul, amikor erős központi törekvés feszül, a centralizáció diktatúrája helyezkedik a helyi — főleg magyar — hagyományokkal szembe. A fiatal irodalom öntörvényű fejlődésének igyekszik tág teret adni, amikor szlovák vonalon egyre inkább a pártosság követelményét zengő íróóvodák és íróiskolák karámjaiba terelik a pályakezdő poétákat, skriblereket. Magyarországi kapcsolatokat szervez és tart fönn, amikor az kezd egyre nagyobb bűnnek számítani, s az ideológiakészítő műhelyekben az ún. csehszlovák irodalmi kontextus karanténjába szeretnék szorítani a csehszlovákiai magyar irodalmat is. Világirodalmi kitekintésekre vetemedik — megkeresve nemcsak a csehből és szlovákból fordító, hanem más (világ)nyelveket is ismerő csehszlovákiai magyar műfordítókat —, amikor mi sem számított nagyobb bűnnek — és hazaárulásnak —, mint szabadon kalandozni a világban. A csehszlovákiai magyar szellemi és művészeti élet differenciálására törekszik (mint említettem: színházi, képző- művészeti, amatőr művészeti számokat, a tudományosság köré szerveződő összeállításokat szervezve), amikor legszívesebben megvonnának tőle minden efféle lehetőséget, s csak az irodalom keskeny parcellájára szorítanák vissza tevékenységét. Nem sorolom tovább. A konszolidátorok — de mondhattam volna újkori, azaz kommunista konkvisztádorokat is — figyelme csak fokozatosan kezdett nagyobb mértékben a csehszlovákiai magyarságra irányulni, s ezen belül is, mint említettem, az Irodalmi Szemle
