Irodalmi Szemle, 1994
1994/2 - STOFKO TAMÁS: A hálóba zuhant nap
A hálóba zuhant nap szállt fel egy-két embernél több, egyedül az autóbusz-pályaudvarnál, amely elválasztotta a szürke belvárost a koszos külvárosoktól, ipartelepektől, ahol a rozsdafoltos vaskonstrukciók és betontömbök váltogatták egymást kilométereken át. Az autóbusz-állomásnál öt középkorú férfi szállt fel, láthatólag nem tartoztak egymáshoz. Mindegyik nagyobb táskát vitt a kezében. Vasárnap este lévén, valószínűleg most érkezhettek a városba, és a külváros valamelyik munkásszállójába igyekeztek. Tekintetükben fáradtság és közöny keveredett azzal a szomorúsággal, amelyet az otthon utáni vágy mart az arcukra. Elég volt rápillantani kérges tenyerükre, hogy bárki számára nyilvánvalóvá váljék, nem nagyon lehetnek ábrándjaik az ilyen embereknek, ha józanok. Az alkoholtól eltorzult arcokon fene nagy bátorság tükröződött. Bátorság a köpésre. Reményvesztettek voltak, és ennek tudatában nézték a valóságot, amely paradox módon semmit sem jelentett számukra. Hazaérve holtfáradtan ágyba bújtam, s csakhamar mély álomba zuhantam. A telefon csörgése ébresztett fel. Egy régi barátnőm arra kért, hogy találkozzunk. Azt mondta: „Beszélni szeretnék veled!” Minden irónia és vádaskodás nélkül, csodálkozva kérdeztem magamtól: Miért éppen most akar velem beszélni? Korábban kellett volna! Nem láttam értelmét, hogy találkozzunk, de éreztem a hangján, tudna nekem mondani valamit. Megbeszéltük a találkozás helyét és idejét. A lány nem érezte, hogy az életemben betöltött szerepe már véget ért. Nem éreztem iránta gyűlöletet, csupán közönyt. Fölöslegesnek tartottam azonban, hogy erről valamit is mondjak neki, túl nagy volt már közöttünk a távolság. Míg a kávéházban beszélgettünk, én az asztaloknál ülő párocskákat figyeltem. Szinte el is feledkeztem ezekről az emberekről, a hangulatról. Úgy tűnt, mintha egy színházi előadás közepébe csöppentem volna, ahol a színészek megfeledkeztek róla, hogy az egész csak játék. Egy pillanatra lekötött a kávéház közösnsége, és az asztaltársam egyetlen szavára sem figyelve, a keresztbe tett lábakat, a kivillanó karcsú combokat néztem. Leginkább a pincérnő fásult mozgását élveztem, aki leplezetlen unalommal szolgálta ki a vendégeket. Hallgattam a lányt, aki szemben ült velem, s akiről csak annyit tudtam, hogy mondani akar valamit. Nem is tudom, miért ülök ittt vele, miért igyekszem szavaira, magyarázkodásaira mindig a „megfelelő” módon reagálni. Bár magam is meglepődtem, hogy ez egyáltalán nem esett nehezemre. Közben arra gondoltam, hogy azokhoz képest, akik körülöttem szürcsölik a langyos italaikat, eleve kudarcra vagyok ítélve. Körülbelül egy óra múlva felálltunk az asztalunktól, és ment ki-ki a maga útjára. Én egyedül ballagtam a folyó partján. Gyakran volt úgy, hogy a városi járat két- három megállóját is magam mögött hagytam, s csak azután szálltam fel az autóbuszra. A parti sétányról néztem, ahogy elsuhannak mellettem a buszok. Mosolyogtam az egymás lábára taposó utasokon meg magamon is, hiszen néhány perc múlva én is közéjük tartoztam. Néztem, ahogy a napsugarak darabokra törtek a folyó széltől fodrozódó tetején, és arra gondoltam, hogy a remény talán mélyen ott él az emberben. Kedvet kaptam rágyújtani egy cigarettára, de mivel egy sem volt nálam, megszólítottam egy középkorú férfit, aki dohányzott. — Uram, adna nekem egy cigarettát? — Nem — mondta minden harag vagy gúny nélkül, és tovasétált a folyóparton.
