Irodalmi Szemle, 1994
1994/12 - ZALABAI ZSIGMOND: Kritikák post festa
Kritikák post festa sát. Hasonló botlások miatt számos Hizsnyai-szöveget csupán ígéretes, tehát csak részeredményt hozó kategóriában tarthatunk számon, s nagyon sokat még ott sem.2 Emiatt aztán — hogy a félreért(elmez)hető A csattanóhoz kanyarodjam vissza — az Ady, József Attila, Pilinszky irányába tévelyedett irónia, mint egy bumeráng: Hizsnyai Zoltán fejére hull vissza. A (jogosulatlan) irónia röppályájának torzulását „műszaki hiba” (a versszerkezet logikai tagolatlansága, a kellő strukturáltság hiánya) okozta, nem pedig holmi ka- maszos, értékeket tipró nagyképűség. — Tanulékony és szorgalmas, a pályára való készülődés tudatosságát bizonyító inaséveket tudhat maga mögött — kötetének egyéb versei alapján — fiatal költőnk. Kezdő lépéseihez sokféle forrásból merített hitet, ihletet, ösztönző erőt. Tájékozódási pontjait a Halál fia vagyok című ciklus tizenhárom verséből kirajzolódó világlírai és magyar költészeti térkép jelzi. Követve azokat a nyomvonalakat, melyeket Hizsnyai ismeretszerző portyái során bejárt, tanúi lehetünk annak a küzdelemnek, melyet a fiatal lírikus azért folytat, hogy hagyományképe megfeleljen a régi és az új dialektikájának, a „megszüntetve megőrzés” eszményének. Pilinszky János mondta egy interjújában Domokos Mátyásnak, hogy „a világirodalom ismerete hozzásegíti az írót ahhoz (...), hogy újra és újra semmit se tudjon, és egy csecsemő pillantásával tudjon a világra nézni". Az „ismerni, következésképp másként kifejezni” követelményének persze Hizsnyai még korántsem felel meg mindegyik szövegében.3 Hivatkozhatunk azonban — szerencséjére, szerencsénkre — olyan kísérleteire is, amelyekben költőnk átgondoltan, tudatosan törekszik arra — nemzedéktársai közül talán elsőként, s ez egy magát kereső bolyban önmagában is hozadék — hogy tisztázza viszonyulását a klasszikus magyar költői hagyományhoz, amelyet a Próbaút-as társaság látóköréből mindeddig szinte teljesen kiszorítottak egyrészt a magyar líra kortársi példaképei (lásd a nemzedék rengeteg, Weöreséi />;7/n.vzA:v-paralrázisái), másrészt pedig az up-to-date divathullámain a líránk legif- jabbjai közé is begyűrűző monoton és modoros Ce/an-homage-ok, Holan-variációk stb.). A klasszikusainkra rájátszó Hizsnyai-versek attól nyerik el sajátosságukat, hogy szerzőjük fölismerte: nincs új a nap alatt; ugyanakkor: nem lehet kétszer ugyanabba a folyóba lépni — az irodalom tájain sem. Viszonya a hagyományhoz éppen azért igenlő-tagadó; úgy idéz föl jelértékű szerzői magatartásformákat, korhangulatokat, strófatöredékeket az immár történeti szövegvilágból, hogy egyúttal zárójelbe helyezi, „kifordítja” őket. A lappangó (vagy nyíltabb) alapszövegnek, illetve a saját szövegének az egymásra vetítésével, egymásba fényképezésével sajátos intertextuális (szövegközi) viszonyokat hív elő. Magatartása — a hagyományokkal „leszámoló” avantgárdéval szemben —a napjainkban egyre inkább térhez jutó posztmodem eljárására emlékeztet; ez minden egyes új művet olyan szövegminőségnek tekint, amely nem hogy nélkülözhetné, hanem egyenesen föltételezi az irodalmi hagyomány tudatos felhasználását. Ezért nyúl vissza Hizsnyai — aki a Próbaút pályakezdői közül e tekintetben eddig a legmesszebbre jutott — tudatosan a magyar költői tradícióhoz. Petőfi szellemét, magatartását, forradalmiságát, társadalomostoroző indulatát ütközteti a szavak és tettek egységét nem ismerő (el nem ismerő), deformálódott társadalmi gyakorlattal, a „nyár-helyett-nyári nyár / tél-hebyett-téli tél” patt
