Irodalmi Szemle, 1994
1994/12 - TANDORI DEZSŐ: Hány csillag az ég
Hány csillag az ég a szőlőszemeket, szépiát és fenyőmagot aprítasz egy vak széncinegének, tizenegy éves és három hónapos ő, maga az életerő, a derekas buzgóság, második kismadár korát éli, tépett apró úriemberként, iszonyú nagy barátotok az lesi, aki eleinte fé- kezhetetlenül száguldott létező két szobátok légterében, aztán egyre többet ült vál- latokon-kezeteken, végül negyedóra szabadság is elég volt neki, aztán, két és fél éve megvakult, majdnem teljesen. Neki hozod mindig Bécsből a fenyőmagot. Elüldögélsz két Queen-tonik mellett a Toscana Trattoriában, meséled is ezt Lanában, mikor az Icsit meséled, meséled, hogy a Toscana Trattoria két olasz tulajdonosát, a testvérpárt, hölgyet és urat, kik mint indiaiak hajlonganak néked, ha belépsz alagsorukba, s te visszahajlongasz nekik csak így, és mert szép italiano képek vannak falaikon, város-rajzolmányaidból ajándékot nyújtasz át, leterrorizálod őket, meséled, a Szpéró és lesi történeteivel, azokról és ezeket mindenkinek tudnia kell, a piros gyertyának, melyet Angliában égettél az Esthajnalcsillag-Veréb halála évfordulóján, jé, az pont éjjel fél háromkor van, na, egy óra csak a különbség, a piros gyertyának ott a helye, mint mindig, asztalodon, de ha belépsz, számodra még különbül és még ugyanabbul ott az a hely, a kis lángocska lobban, rebegteti a tonikgyöngyözés, mennyi fény a félhomályban, a bécsi Josefstadtban, aztán hazatérsz, idegenben is mindig így hívod, ahol laksz, haza, hiszen a csillagos ég a fedél a fejed felett, ni, ott a práteri óriáskerék, emitt meg a Szpéró, a rádióban a bolond Mad Mad Schuh szövegel, vagy Angelikától, Tinától kérik a Joe Cockert, a Gunt, urambocsá, Lucilectri- cet. Kínos kis szöveg, a Lucilectric, Süssa, bleib doch bei mia... Reggel, hahaha, hát mennyi, mennyi idő elmúlt, maradt a Sagittarius könyv, maradt az égen a Szpéró meg az égnek az a csudája, hogy annyi, de annyi csillag. És válogatnom lehet a földön is: elvacakolok még a lovas irodán, netán egy írországi versenynap utolsó futamaival, hogy Joyce regényének a címe fut, ugye, ló képében, vagy az én tervezett dublini könyvem a fontosabb már, azon kéne hajnalonta dolgoznom, az esti csillagos ég alatt a gép billentyűit vernem, veri, bizony, a Finnegans Wake-et, a Joyce- féle lovat a Book Project nevű, Könyv Terv, micsoda üzenet. Remélem, a napi 80-100 Szümfoniáért, újabban 60 Pali Mailért nem fizetségre-utalás a Gégemetsző Kölyök, Cutthroat Kid nevű lovacska, például, aki legutóbb búcsúztatott a szigetországban? Na, de mit is akarok mondani? Tulajdonképpen semmi többet, mint a csillagok, kiknek is, ki tudja, van-e még élő fényük, vagy csak jön, jön az, és ők már rég el is feketültek, olyanok, mint egykor kályhánkban hajnalra a tegnap még gyönyörű parázs lett, salak, de micsoda fényes szobrot láttam én belé ebbe a salakba, csudák voltak ezek a kihűlt darabok is, hát minden csuda, joggal tartózkodik lábunk a földön, tekintetünk az égen, azért ezt sosem kéne elfelejteni, istenem mondom, akárkinek, te legalább ne légy olyan boldogtalan, szegény barátom, ne légy olyan, mint én meg Kosztolányi, aki egyszerre csak felkiáltott: mit kerestél ezen a földön, mily kopott regéket, mely kézirat volt fontosabb tenéked, hogy az égi estély csak most méltóztat eszedbe és figyelmedbe jutni? Hanem hát a csillagok, mit tudom én, Phibsboróban, Meranóban, Lanában, lópályákon ír földön gyakorta itt vannak karnyújtásnyi közel, és mintha minden égi rejtelemnél titkosabban bíznák ránk, hogyan tartjuk tisztes távolunkat vagy távolukat, és akkor már, ezzel a betartott kétféle távolsággal már együtt is vagyunk, sétálgatunk egy ódon ház kertjében, mint Marienbadban, lábunknál opálfényű, zöld gazok, kiknek testvéreit a Szpéró hajnali ege alatt megöntözzük aztán.
