Irodalmi Szemle, 1994
1994/11 - ÁRGUS - GRÓH GÁSPÁR: Mittel úr az alaktalan világ közepét keresi (Tőzsér Árpád: Pozsonyi Páholy)
árgus attól izgalmas, hogy ez a legközvetlenebb múltunk; megérdemli az utókor figyelmét is, mert nemzedékek életének legfontosabbá váló fordulóján született. Ez pedig azt is jelenti: köztes állapotban. Vagyis a Tőzsér által oly sokszor megfogalamzott Mittelség új dimezióval gazdagodik. A verseiben megismert stilizált énje, (ön)ironikusan megalkotott alteregója, azaz Mittel úr élményvilágában a Á:öze/>-európaiságot (ami akkor ténylegesen a vasfüggönyön itteniséget, &e/eí-európaiságot, a Nyugat iránti nosztalgiával vegyítő abszurditást jelentett) most már a társadalmi állapot Mit- telje súlyosbítja-gazdagítja. Tőzsér beszámolói rendre ennek az átmenetiségnek, a létezett szocializmusnak és egy majdani, egyelőre a vágyakban-ábrán- dokban létező demokráciának a szélesedő mezsgyéjéről szólnak. Eközben persze nagyon is erősen jelen van a ré- gió-Mittel, hiszen ennek a változásnak legmarkánsabban itt mutatkoznak a jegyei. Ami Tőzsért ebben az összefüggésben leginkább foglalkoztatja, az a nemzetek együttélésének, az itt kialakult sokszínűség megőrizhetőségének kérdése. Paradox dolog ez: hiszen egyik legfontosabb összetevője éppen az, hogy ez a kérdéskör túlságosan sokakat túlságosan izgat. A paradoxont mélyíti, hogy Tőzsér kisebbségiként, nemzetiségiként saját magyar identitását igen erősen éli meg — anélkül, hogy ezzel foglalkozni akarna. Azért kényszerül rá, mert fenyegetve van, mert a többség többsége fenyegetve érzi magát a kisebbségtől. De erre kényszerül azért is, mert helyzetétől függetlenül (ha úgy tetszik, világpolgárként) is utálja a nemzeti szempont túlhajszolá- sát, kimondatlanul is a „sajátosság természetességének” elvét állítja a sajátosság méltóságát hirdető nézet mellé. Csak a türelmetlenséggel szemben türelmetlen, e ponton elmélkedve ezt mondja: „a nemzetiségi kérdés elsősorban és mindenekelőtt emberjogi kérdés. Nem totalitarizmusok oldják meg, hanem az erkölcsre alapozott demokrácia, amelyben az egyénnek nem annyira a saját szabadsága, mint inkább a másik vagy a mások szabadsága a fontos. ’’ Ez a tétel minden költői igazsága ellenére is túlzottnak tűnik, hiszen mindazok az elméletek, amelyek valamely kérdés megoldását az emberiség nemesedésére alapozzák, a mindennapokat illetően kudarcra vannak ítélve. E tételénél azonban ő is realistább, még akkor is, ha megannyiszor végső argumentumként erkölcsi értékekre, érvekre hivatkozik, ami a maga helyén teljesen indokolt is. Ilyen eset az is, amikor František Mikloško helytállásának példáját állítja olvasói elé, aki mintaszerűen bizonyította, hogy az erkölcsi erő, kellő szellemi és politikai érzékkel együtt alkalmas lehet kritikus helyzetek megoldására, amilyen például a nyelvtörvény elfogadása körüli csatában is adódott. Azaz Tőzsér számára is egyértelmű, hogy többről van szó, mint erkölcsről: valami olyasmiről, ami a szellem magasrendűségében nem bomlik részekre, amiben fölbonthatatlan egységben van a humánum, a tehetség, a cselekvésre való készség, az áldozatvállalás természetessége, az intellektuális bátorság, felkészültség, és így tovább. És ez is inkább példákat kínál, s nem gyakorlatot... Abban viszont minden magyarázat nélkül igaza van, amikor az értelmiségnél — s különösen közvetlen közegében, az írótársadalom köreiben — az elmúlt évtizedekre emlékezést, a diktatúra idején tanúsított magatartásával való szembenézést sürgeti, a cselekvésekben vagy mulasztásokban megnyilvá
