Irodalmi Szemle, 1993
1993/1 - A MAGYAR IRODALOM AZ EZREDFORDULÓN - SZAKOLCZAY LAJOS: A közeledés nehézségei
A MAGYAR IRODALOM AZ EZREDFORDULÓN lehetőségét. Az önálló arculatú, a couleur locale színeit magukon viselő részirodalmak (Bori Imre ezt a megnevezést vitatná, hiszen szerinte a jugoszláviai magyar irodalom önálló entitás), egymást és az anyaországi irodalmat is gazdagítva, ez alkalommal belefolyhattak volna a nagy egészbe. Az illeszkedés meg lett volna oldva azzal, hogy mindenki az egyetemes magyar irodalom csúcsaihoz méri szeretett literátorait. Mert — akár hisszük, akár nem — nincs az a domborzati térkép, amelyen az Egri Viktor-halom a Krúdy-heggyel azonos magasságú. És L. Gály Olga költészete is fényévekre van Pilinszkyétől. Folytassam tovább? Aligha szükséges. Az irányzatok elkülönülhetnek egymástól, az elmúlt években tapasztalni is ezt a jó irányú változást, ám értékhez csak érték mérhető. A külön-, vagyis hazai értékrendeknek az a tragédiájuk, hogy legtöbbször agresszívek, csak a hely, a napi politika stb. elvárásaihoz (parancsaihoz?) igazodván csököttségüket igyekeznek ráerőltetni az így-úgy — mondjuk az internacionalizmus szemfényvesztésével — cselekvéseikben korlátozott, jó modorból a visszavágást nem ismerő, a politika által sakkban tartott anyaországi ítészekre, hanem az, hogy kiszemelt áldozataikkal, a léggömb-írókkal elhitetik, hogy valódi írók, műveik kiállnak bármüyen próbát. Ki ne emlékezne arra a gyalázatos játszmára, arra az érték-tilitolira, amelynek az lett a vége, hogy a csehszlovákiai magyar költők kimaradtak a Hét évszázad magyar verseiből (1979). Ötödik, bővített kiadás? Csak félig-meddig. Inkább torzított. Melyben a torzítás nem csupán a szlovákiai magyar "szakemberek" lelkén szárad, hanem a magyarországi főkolomposokén is. Akik hozzáértést mímeltek, miközben analfabéták voltak, legalábbis ami a határainkon kívüli magyar lilát illeti. (Tudniillik Berkó Sándor, mert nem tudta senki, hogy hová tartozik, így lett — tévedésből! — a felvidéki magyar líra elfelejtett egyetlen érdemleges alapozója akkor, amikor Forbáth Imre és Győry Dezső kigyomláltatott.) A Hét évszázad magyar verseinek persze ez csak az egyik bűne, a másik, ennél sokkal nagyobb: a nyugati magyar költők, egy Határ Győző, egy Tűz Tamás, egy Fáy Ferenc, egy Bakucz József — és hosszan folytathatnám a sort — teljes likvidálása. Itt is, mint már annyiszor, a politika nyesőkése játszotta a főszerepet. (Később — még a pártállam idején vagyunk — valamicskét változott a helyzet, hiszen Tűz Tamásnak, Határ Győzőnek is jelent meg önálló kötete.) Értékzavar, politikai tilalomfák, félreértések, látszatcselekvések ide vagy oda, a magyarországi rendszerváltás előtt a határon túli magyar irodalmak — kivéve a nyugatit — valamennyire sínen voltak. A korábbi és a hatvanas évek végén föllépő irodalomtörténész-kritikus nemzedék munkája lassan beérett. Valamely kisebbségben élő alkotót — persze elég szűk volt ezeknek a köre — illett ismemi és olvasni. Könyveik, főképp a közös kiadások révén, többnyire bejöttek az országba, folyóirataikat és hetilapjaikat: a marosvásárhelyi Igaz Szót, a kolozsvári Utunkat, a bukaresti A hét címűt, a pozsonyi Irodalmi Szemlét meg lehetett vásárolni. (A jugoszláviai irodalmi orgánumok, a Híd, az Új Symposion és az Üzenet csak előfizetés útján jutott be — így is hiányosan! —, a müncheni Új Látóhatár, a párizsi Irodalmi Újság meg szinte sehogy [vagyis csak kofferban]). Volt közlekedés az anyaországi és a szomszédainkban élő magyar irodalmak között. Volt, ha korlátozott mértékben is, értékcsere. Igaz, a politika ügyelt arra, hogy az egyetemesség, az összetartozás-érzés jobbára csak az irodalomban öltött
