Irodalmi Szemle, 1993
1993/1 - KRÓNIKA
LIBRESSZÓ mindkettő egyszerre. De vajon miért érez(het) Kundera lelkiismeret-furdalást? Az otthon maradottak miatt? Nem hiszem. Inkább alighanem épp a saját létének "elviselhetetlen könnyűsége" okán. Tragikus sorsok apró mozaikkockáiból épül a cselekmény. A tragédia mindenkit utolér, legyen bár otthon vagy idegenben. "Az utolsó állomáson vagyunk — mondta a szomorúság. Együtt vagyunk — mondta a boldogság. A szomorúság volt a forma, a boldogság a tartalom. A szomorúság terét boldogság töltötte ki" — elmélkedik a könyv végén Tomáš felesége tragikus kimenetelű autóbalesetük előestéjén, közvetlen azután, hogy hűséges házőrzőjük, a Karenin névre hallgató jószág, kilehelte a lelkét... Tőzsér Árpád: A hatvanas évek közepén, mikor a népi szürrealista kezdetek után másodszor rugaszkodtam neki, hogy megmásszam az Olimposzt (akkor már mérsékelten avantgárd számyacskákkal a bokámon), a nemzedékem tagjait aszerint kezdtem vizslatni (talán emberi és megbocsátható e gyengeségem), hogy kikre voltam a leginkább féltékeny. Nem volt népes a tábor (mármint az általam "veszélyesnek" ítélt és megfigyelt fiatal költők tábora), de Orbán Ottó ott volt a kevesek között. Nem volt mindig rokonszenves, amit művelt (idegenkedtem például a modorosságig tüntető cinizmusától és nyers kiszólásaitól), de tágas verstereiben kezdettől fogva ott éreztem a történelemnek, filozófiának, erotikának és civilizációnak azt a párosítását és erővonalait, amellyel/ amelyekkel én is kísérleteztem, nem lehetett tehát egy pillanatig sem közömbös a számomra, hogy a "konkurencia" mit csinál.. Érdekes módon most, ötvenhét évesen, őszen és öregedőben már erre az egykori féltékenységemre is úgy nézek vissza, mint a fiatalságom egyik tünetére. Ma már nem érzek irigységet, mikor a szintén ötvenhét éves és szintén betegségekkel küszködő Orbán Ottótól ilyen sorokat olvasok: pedig mi más egy vers mint a szabadság kisvállalkozása a tenyerem csupa égési seb a parázstól amit első felnőtt mondatom óta a markomban rejtegetek miközben ránk alkonyul és mind lefelé indulunk egy foghíjas sötét lépcsőn Irányzatokra való tekintet nélkül irigység helyett azt érzem, hogy íme, valaki verset csinált a szabadság és az irodalmi irányzatok összefüggéseiből, s milyen jó, hogy ez a valaki helyettem is elmondta: az irányzat, az maga a vers élete s a költő élete; s régen rossz a költőnek, ha már "irányzatokra való tekintet nélkül ír", mert az az írás a “foghíjas sötét lépcsővel egyenlő", s ez a lépcső az írásból, életből egyaránt kifelé, sőt valahová lefelé vezet. Nem hiszem, hogy két költő között lehetséges nagyobb távolság, mint amilyen Csokonai és Berzsenyi között volt (pedig hozzávetőlegesen egyidősek voltak, ugyanabban a korban éltek). Orbán Ottó mintha kicsit azért született volna, hogy Berzsenyit és Csokonait egybegyúrja, s ehhez a Berzsenyi-Csokonai-gyurmához egy kis civilizációs-eszelős Ginsberg-üvöltést (és még legalább százféle elhanyagolha- tóbb hatást) keverve, egy sajátos magyar versnyelvet és költői attitűdöt hozzon létre. Ez a versnyelv és költői attitűd egyszerre kozmikus megrendültségű és játékos, egyszerre nyegle és komoly, egyszerre tegnapi és holnapi, s mindezért torokszorítóan mai. Eklektikus (s már csak azért is helyén való a Berzsenyi- és Csokonai-párhuzam), de a legbravúrosabb és legdrámaibb opusai, szinte a költő ellentmondásos-eklektikus szándékai ellenére, mintegy azokon túlnőve, meghökkentően egyanyagúak. S ebben a rejtélyben igazán nagy és egyedülálló Orbán Ottó költészete: mintha a költő állandóan rögtönözne, vázlatokat, tanulmányokat készítene valamihez, de valószínűleg maga sem tudja, mihez, s mikor a sok heterogén elem az anyag önmozgásának engedelmeskedve a Valami egyszeri formájába rendeződik, akkor mi, az olvasók a kozmikus születések misztériumával telítődünk. Ilyen rejtélyes misztérium-vers a költő most megjelent kötetében, az Egyik oldaláról a másikra fordul; élben nagyon sok van. Orbán Ottó ezzel a kötetével azon kevés Kos- suth-díjas költőnk közé sorakozott be, akik nem a Kossuth-díjtól kapják a tekintélyüket. O ad tekintélyt a most kapott Kossuth- díjnak. Őszinte szívvel és nagyrabecsüléssel gratulálok hozzá a költőnek.
