Irodalmi Szemle, 1993
1993/11 - DOMINIK TATARKA: Az istenek tiszteletéről
Dominik Tatarka lakit gyakran és a lehető legkülönbözőbb helyeken emlegetnek, az még nem okvetlenül van jelen. A környezetet, ha nem akarunk látni és hallani, fülként és szemként ki lehet kapcsolni, és a szó süket fülekre találhat, ahogy mondani szokás. Aki jelen van, azt következményeiben emlegetjük, azt belsőleg emlegetjük. A katona kéz nélkül jön haza a kedveséhez a frontról, s a vágy pillanatában, amikor a kedvest meg akarja simogatni, átkozni kezdi a Vezért. Ő okozta, hogy nincs kezem, hogy nem simogathatom meg a kedvesemet. Csak ebben és ebben a helyzetben tudok a feleségemmel szeretkezni, és ráadásul, bár küzdők ellene, még a Vezérre is gondolnom kell. S ha akaratom ellenére még ebben a pillanatban is kénytelen vagyok felidézni, ha már az ágyamba is behatolt, akkor a Vezér mindenütt jelenvaló és mindenható. Ez a Tábornok, és ilyen értelemben van jelen mindenhol. Jelenléte bölcs, értelmes, a franciákra nézve kétségkívül hízelgő dolog. Jómagam a tábornokokból csak az emlékirataikat ismerem. Nem is sejtem, hogy a tábornokok jelenlétében háborúkon és vereségeken kívül másról is lehet töprengeni. Ezért nem győzök eleget csodálkozni magamon, amikor a könyvét kezembe veszem. S úgy olvasom, mint, mondjuk La Bruyere-t, a nagy moralistát, de élő moralistát. S még jobban meglep, ha éjjelenként úgy álmodom a könyve fölött, mint valaha Baudelaire-é fölött. Ez az írás a történelem kvintesszenciája. A Tábornok még elnökké választása előtt töprengett így nyilvánosan. Persze senkinek, sem az úgynevezett, sem a valóságos közvéleménynek nem keresi a kegyeit, inkább még elriasztja mindkettőt. S mivel a köztársaság az elnökévé választotta, ezzel többet elárult magáról, mint a világ bármely országa. Észszel és érzéssel választott, zseniálisan, a történelem szellemében választott, ezt legalább utólag az idegennek is el kell ismernie. Ő egyszerűen korunk legnagyobb férfiúja. Vele szemben nem lehet, tehát nem is bölcs dolog ellenjelöltet állítani. Sartre választás előtti nyilatkozata, amelyet lapjaink is hoztak, hogy „Mitterand-ra szavazok, de Gaulle ellen”, dacként hat. Alighogy megérkeztem Párizsba, máris rohantam a modern szobrok seregszemléjére, hogy lássam a mi dolgainkat, Rudo Uher és Andrej Rudavský szobrait. A Rodin-múzeum kertjében, tehát annak az életműnek a közvetlen közelségében, sőt akár önkéntelen szembesítésben is azzal a művel, amely egy egész korszak ízlését és gondolkodását fejezte ki — mintegy harminc ország szobrászainak a dolgait állítják ki a világ minden tájáról. A múzeum épületében ott szorgoskodik Rodin márvány és bronz életműve, az egész mitikus világ, ahogy az irodalomból ismerjük, az udvarban az örökkévalóság talapzatán magasztosan tűnődve szenved Rodin Gondolkodója. Szemben, a kerítés fala mellett A poklok kapuja áll és sosem nyílik meg, illetve jelképesen csak annak nyílik meg, aki ismeri Dante Isteni színjátéké, vagy akinek legalább a mű leghíresebb verssorai felmerülnek az emlékezetében. A modern szoborkiállítás felé tehát a Gondolkodója vesztőhelyre lépkedő Calais-i polgárok és A poklok kapuja mellett visz az. ember útja, tehát olyan művek jelzik a bemenetelt, amelyek a szobrászat egyik korszakával s bizonyos mértékben az ember múltjával is szilárd egységben állnak. Ilyesmi igazán csak Párizsban történhet meg az. emberrel, mert van Rodin s életművének érzékletes és közvetlen jelenvalósága (amit semminemű sokszorosító eljárás nem tud pótolni). Most is ugyanazzal a tisztelettel lép be ide az ember, mint annyiszor. Ma azonban minden, amit lát és gondol, változást jelez. Ez a kiállítás egészében a non-figuratív szobrászaté. Figuratív munka itt kevés akad, s az is jellegtelen. Igazán nagy kompozíció közöttük, amely az egész tárlatból
