Irodalmi Szemle, 1993
1993/11 - DOMINIK TATARKA: Az istenek tiszteletéről
Az istenek tiszteletéről mazottak első-második nemzedékét a legnehezebb kitenyészteni; a cirkuszban született tigris már nem álmodik a dzsungelról, annál kevésbé a jogutód, az alkalmazott a szabadságról, elvégre az ember okos teremtmény. Nem, ezzel az érzéssel, pláne véleménnyel, hogy a polgár manipulációk tárgya volna, ma az ember nem találkozik Franciaországban. Franciaországot nem borította el a győzelmi mámor, sem az optimizmus, amelyet mi később könnyelmű optimizmusként emlegettünk. Megőrizte éberségét nagy szövetségesével s majdani boldogulásával szemben. Boldogulás? De milyen áron? A szabadság a döntés lehetősége. Ha a nemzet ezt a lehetőségét elszalasztja, előbb-utóbb objektum lesz belőle, amellyel manipulálni lehet, amelyet emelnek, iparosítanak, jólétbe segítenek, egységessé integrálnak, ilyen vagy olyan új vágányokra tolnak. Itt semmit sem kapsz potyán. Bármely francia megmondja, hogy a döntés lehetőségéért is fizetni kell. Számukra a szabadságnak értelme van. A francia polgárt a rádió, a televízió, az újság- és folyóiratütegek az információk pergőtüze alatt tartják, mint nálunk edzéseken a korongok a válogatott jégkorong- csapat kapusát. Ennyi lövedéket felfogni egy irányból, vagy csak mozdulatokkal vagy szemvillanásokkal is reagálni rájuk, az biztos, hogy nem kényelmes és nem is mindig kellemes feladat, ám így finomul a reflex, az ember idegi, legalább idegi s talán észbeli és izombeli élvezete is. A hatalmas, a futballszurkoló tömegeinknél (amelyeket csak a szurkolók irigyelnek tőlünk) hasonlíthatatlanul népesebb és több fejű francia publikum szeme előtt már hosszú évek óta tart az érdekes és izgalmas mérkőzés: Frank úr versus Dollár úr. A hazai publikum, hogy a mi képzeteinkkel szóljak, természetesen Frank úrnak szurkol. Dollár úr Atlaszhoz hasonlít, aki fél kézzel felemeli a földgolyót. Frank úr nap nap után odaáll a mérlegre, hogy mennyit nyom fizikailag. Sportban, illetve erkölcsiekben jóval többet nyom, de van kedve küzdeni. A bizonyíték? Mindenki előtt nyilvánvaló: Ha nem volna Frank úrnak mersze, a mérkőzés elmaradna. De mert nem marad el, megvan hát minden fizikai és erkölcsi erénye, főleg a harci kedve. A szokott kérdésre: Hogy van? — a francia polgár többnyire így felel: Jól, de drágán. Jól, de túl drágán. A francia polgárt pontosan és sokoldalúan, tehát frankjának erejéről, egészségi állapotáról, súlyáról tájékoztatják, tudja, hogy ez és ez miért drága, sőt túl drága. A magyarázat tömör, bár számunkra fantasztikus: Franciaország nagysága és dicsősége. Az volt a benyomásom, az érzésem, hogy minden francia érti a különbségek ellenére is, hogy miről volt szó. Édes francia hazánk nagysága és dicsősége neked drága vagy túl drága vállalkozás, de nagyság és dicsőség nélkül még ennél is drágább lehetne. Dollár úr azóta már megváltott volna bennünket. S tudjátok, hogy szokott ez lenni: ha rabszolgaságból, nyomorból vagy kicsinyességből váltja ki az embert, azt fizet, amit akar vagy amivel akar. Kezdetben arany, később mind papírabb és papí- rabb dollárokkal. Nem is képzelik, hol mindenfelé és milyen összefüggésekben van jelen ez a férfiú, akit jobb szó híján nevezek úgy, hogy Tábornok. Az van jelen, aki akkor is jelen van — személyesen vagy személytelenül —, amikor esztek, szeretkeztek, öltözködtök, harcoltok vagy agonizáltok, s abban is, amiről s ahogyan töprengtek és írtok. Az van jelen, aki a kellemes és kellemetlen tényeket, képzeteket, érzéseket kiváltó legkülönbözőbb összefüggésekben, képzet- társításokban felbukkan az ember tudatában. A jelenlevőt nem okvetlen szükséges emlegetni. Ha a szónokok, tanítók, prédikátorok, televízió- és rádiókészülékek va
