Irodalmi Szemle, 1993
1993/10 - NYELV ÉS LÉLEK - FÖLDES ZSUZSA: Miről vallanak a nevek?
FÖLDES ZSUZSA A fent említett folyamat felemás helyzetbe sodorta a személyneveket: megrekedtek félúton tulajdon- és köznevek között. Ennek elsősorban nem az az oka, hogy elvesztették a jelentésüket, hanem hogy megszakadt az utánpótlásuk. Valószínű, hogy az egyénekhez kötődő, jelentéses nevek idejében is előfordult, hogy többen véletlenül ugyanolyan nevet kaptak. De amíg az emberi képzelő- erőn múlott, legalábbis potenciálisan, fennállt annak a lehetősége, hogy mindig új nevek keletkezzenek. Ha olyan szokás alakult volna ki, hogy bármilyen, akár értelmes, akár értelmetlen hangsor is névvé válhat, akkor jelentés nélkül is megőrződött volna a személynevek tisztán tulajdonnévi jellege. Azzal azonban, hogy az adható nevek egy aránylag szűk és zárt halmazból kerülhettek csak ki, „le- gitimizálódott", sőt szükségszerűvé vált, hogy nagyon sokan kapják ugyanazt a nevet. Ezért a személynevek hasonlítanak a köznevekhez, mivel korlátlan számú egyedre vonatkozhatnak; de nincs olyan elvont fogalom, melyben a konkrét egyedek általánosan megragadhatók lennének (hangalakjuk van, jelentésük nincs — legföljebb járulékos jelentéselemeik, pl. férfi- vagy női név, ez azonban nem tekinthető jelentésnek). Eredendő elkülönítő funkciójukat viszont elveszítették (ezért nem tökéletes tulajdonnevek már), s hatékonyságuk egyenesen arányos az összes használatos név számával, fordítottan az egyes nevek gyakoriságával. A nyelvi változások természetesen mindig fokozatosan zajlanak le, de körülbelül ekkor támadhatott igény arra, hogy a személynevek megkülönböztető, egyénítő szerepét visszaállítsák — egy második, általában jelzőértékű és helyzetű taggal. Szinte egy az egyben megismétlődik mindaz, ami az egyelemű nevekkel történt. Először egyénekhez kötődő, jelentéses nevek álltak második tagként (apa-, birtok-, nemzetség-, ragadványnevek); később megszilárdultak (ehhez nagyban hozzájárult az is, hogy az örökösödési jog megkívánta a családhoz tartozás pontos rögzítését); s apáról fiúra szálló állandó vezetéknevek alakultak belőlük. Magyar nyelvterületen mindez nagyjából a 13. századtól a 17. század végéig játszódott le, és a mai, hivatalosan is kötelező formát eredményezte, mely szinte az egész civilizált világon egyforma (legalábbis az euroamerikai kultúrkörben — a többit nem ismerem elég alaposan ahhoz, hogy állást tudjak foglalni róluk), s mely szerint: a személynevek a (nem kizárólag, de leginkább) apai ágon öröklődő vezetéknévből és a szülők által a minden nyelvre jellemző sajátos névállományból kiválasztott (akár több) keresztnévből állnak. (Az, hogy a fent leírt jelenség nem gyűrűzött tovább, és nem alakultak ki három- vagy még több elemű nevek, csupán annak köszönhető, hogy már két név kombinációs lehetőségei is elegendők az egybeesések elkerülésére. Bár — főleg gyakori nevek esetében, mint pl. a Szabó, Nagy — a háromelemű név sem példa nélküli.) A név kutatásnak azért különösen érdekes része a vezetéknevek története, mert ezek elég „későn" keletkeztek ahhoz, hogy — a keresztnevekkel ellentétben — szorítsák ki közülük a hirtelen támadt divathullámok az elsődleges, belső motivációjú neveket, s így a névadási szokások révén lépten-nyomon idegen tudományterületekre kalandozhassunk, és bepillantást nyerhessünk — túl az igen jelentős nyelvészeti-nyelvtörténeti ismereteken — egy-egy nép életmódjába, történelmébe, néprajzába, vallásos hiedelmeibe stb. is. Több jeles nyelvész (Pais Dezső, Kálmán Béla, Benkő Loránd) vizsgálta és sorolta világos rendszerbe már a magyar eredeti vezetékneveket, ám ha a szinkrón állapotot tekintjük, s úgy próbáljuk fölmérni őket, akkor számos átvétellel,
