Irodalmi Szemle, 1993
1993/10 - MÉSZÁROS ANDRÁS: Időszűke
MÉSZÁROS ANDRÁS 3. Ahhoz, hogy az utolsó bekezdés tartalma értelmet nyerjen, nagyon röviden el kell mondanom, hogyan értelmezem a társadalom időstruktúráját. Nos, felfogásom sokban hasonlít ahhoz, ahogyan N. Hartmann elemzi a kontinuitás elvét. Hartmann szerint a megmaradás felsőbb típusai (az organikustól felfelé) az önújraképződésre, az önszabályozásra és az öntranszcendenciára alapulnak.20 Az önújraképződést itt a tulajdonságok egymásra rétegződésével, azaz a kiszélesedő múltból táplálkozó történetiséggel azonosíthatjuk. Ez a létezés minden formájának egzisztenciális feltétele. Az önszabályozás az autonóm rendszerek indivi- dualizációs jellemzőjeként felfogott sajátságos időformák alakítását jelenti. Az öntranszcendencia meghaladja a történetiséget és a jelent is azáltal, hogy az adott rendszer az elillanó pillanatok értelmének rögzítésével „sub specie aeter- nitatis" átmenti őket a beálló jövő számára. A társadalom időisége tehát nem más, mint e három időforma állandó egyúttléte és egymás átfedése. A kontinuitást Hartmann szerint is a történetiség és a transzcendáltság biztosítja, míg az önszabályozáson belül a pillanatnyi működés optimalizációjára megy ki a játék. Csakis és egyedül itt beszélhetünk időkényszer alatti cselekedetekről. Ez ugyanakkor azt is jelenti, hogy az időszűkét tematizáló igyekezetünk sem lendülhet túl az aktuális időalakítás területén. Ezért nem véletlen, hogy az időszűke fogalmával is főként a szociológiában, a közgazdasági elméletekben és a politológiában találkozunk. E tudományos diszciplínák „időracionalitása" (amely metodológiájukban és saját tárgyuk temati- zálásában is kifejeződik) ugyanis a társadalom időbeli elrendezettségének azon szintjéhez kapcsolódik, amelyet az idő alakítása jellemez. Ez azt jelenti, hogy e tudományok érdeklődésének középpontjában nem a jelenségek történetisége, hanem az időnek a jelenségekkel szembeni struktúrateremtő funkciója áll; azaz az idődimenziók közül a jelen az, amelyikre külön hangsúly helyeződik. Ezért tartom vitathatónak Balla nézetét a hiány időformájának „örökkévalóságáról" (hacsak nem tekintjük örökkévalónak az előrehaladó ,,most"-ot). Természetes, hogy a múlthoz való viszonyunkban is számolnunk kell bizonyos időkényszerrel, pl. a műemlékvédelemben vagy bizonyos tradíciók megtartásánál, hiszen időlegességük ezeket is meghatározza. Az emberi lét transzcendált alakzatainál sem kerülhetjük meg az idő hatalmát, hiszen nyugodtan elmondhatjuk, hogy maga a transzcendencia az ember saját halandóságával szembeni dacolásának az eredménye. Mindezek ellenére legalább intuitíve világos, hogy ezekben az esetekben nem a szó szoros értelmében vett időszűkéről van szó, hiszen ez a jelen és a közvetlen jövő kényszere alatt létező mindennapokat jellemzi. „Időracionális" cselekvésnek tehát csak azt kellene tartani, amelyik figyelembe veszi az eltérő időstruktúrákból fakadó különbségeket. Nem szabad ugyanis megfeledkeznünk arról, hogy a cselekvés nemcsak „benne van" ezekben a struktúrákban, hanem alakítja is azokat. Egyik struktúra preferenciáinak átvitele a másikba irracionalitásokat kelt életre, fékezi az optimalizációt, megzavarja az egyének és a társadalmak orientációját, leépíti a sajátosságokat. Példaként felhozhatjuk bizonyos esemény ideologizációját. Ekkor történik, hogy az esemény
