Irodalmi Szemle, 1993
1993/10 - MÉSZÁROS ANDRÁS: Időszűke
MÉSZÁROS ANDRÁS Az idő önállósul, hordozója gyakran névtelen; a cselekvések különböző szintjeinek és kapcsolódásainak szinkronizációja azonban az egyénre hárul. A szakadék az időstruktúrák bősége és az egyének azon képességei között, hogy ezeket átfogja és ellenőrizze, állandóan mélyül. Ezt felerősíti az az időtudat is, amelyben a jövő már nem bizonyos és zárt cél, hanem a jelen döntéseinek a derivátuma. Az egyén ezt a döntési képességeire való nyomásként érzékeli, amely a gazdasági, politikai és mindennapi szférára jellemző reakciós idő lerövidülésével, azaz a sokrétű események lefolyásának rövidülésével párhuzamosan fokozódik. Ez alatt a lerövidült idő alatt annyit (vagy többet) kell elvégezni, mint azelőtt. Az egyén tehát kettős feladat előtt áll: 1. szinkronba kell hoznia azokat a történéseket, amelyek tőle többé-kevésbé függetlenek és nála szélesebb horizonttal bírnak; ennek következménye az állandó időhiány; 2. időtudata, amelyet nem utolsósorban az is meghatároz, hogy az események és a róluk szóló információk csaknem egyidejűek, nem engedi meg neki az elröppenő pillanatok fölé való emelkedést; az idő ezért proteuszi módra állandóan elillan a keze közül. Az időveszteségből fakadó félelem olyan gyorsaságokba ragadja őt, amelyek meghaladják testi és lelki képességeit, minek folytán beáll az a paradox helyzet, hogy az idő ellenőrzésének görcsös igyekezete az önazonosság elvesztését vonja maga után. Érvényes ez az egyén és a társadalom kapcsolataira, de bizonyos feltételek mellett a társadalmak közti viszonyokra is. A linearitás változásaival és az uniformi- záltságával való szembesülésről van szó. Az eltérő társadalmi struktúrák (főként a gazdaság) működésének optimalizálása kizárja az időbeni szüneteket, ugyanakkor azonban megváltoztatja az eredendő linearitást is azzal, hogy az új opciók megvalósításának pontjain ún. időösszevonást hoz létre. Ilyen körülmények között nem lehet kivárni, amíg „ránk kerül a sor"; aki nem tud belekapaszkodni az összesűrűsödött időbe, önmagát zárja ki a történésekből. Az összesűrűsödött időn való kívülállás tapasztalása az a helyzet, amelyben kivált erősen tudatosodik az utolérhetetlenség értelmében vett időhiány. Az időszűke-elméletek közvetlen kiindulópontja annak a felismerése, hogy a társadalmi cselekvés nem egy és uniformizált időrendben megy végbe. Létrejön az összehasonlítás problémája, mert az időt fel kell osztani az egyes cselekvések típusai között. Az időszűke is az ily módon keletkezett időegyenetlenség következménye. Itt, természetesen, nemcsak az egyéni és a társadalmi idő elosztásáról van szó, hanem az egymástól eltérően fejlődő társadalmi rendszerek (pl. a fejlődés centruma és perifériája) közti viszonyról is, ahol aztán a lemaradó társadalom kerül időszűkébe. A létező időszűke-elméleteket hozzávetőlegesen két csoportba oszthatjuk. Az elsőbe azokat a szerzőket sorolhatjuk, akik szerint az időszűke az emberi lét állandó alapja. Ennek az irányzatnak a legismertebb képviselői W. E. Moore és B. Balla5. Hátterében felfedezhető Gehlen filozófiája, amely szerint az ember „Mángelwesen". Balla azt állítja, hogy a szükségletek és a felhasználható eszközök közti, emberiségbe programozott aránytalanságot antropológiai hiánynak nevezhetjük.6 Ez a hiány az emberi lét minden szféráját áthatja, és nemcsak az ún. materiális, hanem a nem-anyagi jellegű szűkösséget is jellemzi, ahol olyan állandó értékekre vonatkozik, mint az egészség, biztonságérzet, szeretet, hatás,
