Irodalmi Szemle, 1993
1993/10 - NOTESZLAP - FÁBIÁN NÓRA: 1993
FÁBIÁN NÓRA 1993 Z. K. elindul iratkötegével a hóna alatt. Fiatal még, szinte kamasz. Gondterhelt. Sürgősen el kell juttatnia ezeket az irományokat valahova, de most attól tart, hogy ezt nem tudja a szükséges időre megtenni. Nem függ ugyan sok minden attól, megérkezik-e ez az iratcsomó rendeltetési helyére, de neki fontos. Lázas sietséggel mozog, majd megtorpan, hogy lépteit egy kicsit kimér- tebbre igazítsa. Magas házak között halad rekkenő hőségben. Homlokán lázasan lüktet egy halványkék erecske, s aztán lassan apró tűzfolyóvá válik. Szédül. A lakóház előtt a járda egész szélességében tele van firkálva. Talán ház. Gyors pillantást vet súlyos szemhéja alól a gyerekekre. Az imént nyilván veszekedtek. Izgalom tükröződik riadt arcukon. Feszült kis vonásaik ellazulnak, lassú, tétova mosoly nyílik arcukon. Álmodó. Hiszen az imént borzasztó dolog történt: majdnem kitört a háború. Részvéttel rájuk mosolygott, s hogy kimutassa együttérzését, a képzelt ház bejárati ajtaján indul tovább a járdán. Ekkor látja, hogy vége-hossza nincs labirintus, falak, mindenütt falak. Nézi merre mehet, és óvatosan kerülgeti az akadályokat. A gyerekek csodálkozva néznek. Abban a tudatban, hogy a figyelem ráterelődik, fölemeli izzadt arcát. Az égre pillant, mely egyre dühödtebben forró kemenceként ontja a meleget. Majd a gyerekekre pillant, az izzadságcseppeken át nézi elmosódott kis alakjukat. Továbbmegy. A játék vesztett könnyedségéből, de jelentősége megnőtt, konkrét tartalma lett, mert valakihez szólt, a gesztusból üzenet lett. Érezte súlyát. Mindennél gúnyosabb volt. Súlyát nem az értelem szabta meg, hanem paradoxonként az, hogy gesztusjellege megmaradt. Ment a falak között. Mert a gesztusnak értelmeződnie kellett, az üzenetet végig kellett mondani. Akkor is, gondolta, ha kevés remény van arra, hogy valaki akár kérdez, akár felel rá. Egyszer csak látja, hogy a fal bezárul. Nem vezet belőle kifelé út, legfeljebb visszafordulhatna. „Ide rajzoljatok ajtót!” — kiáltott fel segélykérőn. Nem ment tovább... Szemét a vonalra szegezte, és nyugtalanul toporgott. A gyerekek tekintetében zavart döbbenet. Tanácstalanul nézte a falat, amelyet csak át kellett volna lépnie. De ez eszébe sem jutott. A vonal ellenségesen és határozottan nyújtózkodott előtte, és a kétségbeesés kígyójaként marta lüktető agyát. A gesztus a saját belső törvényszerűségei szerint értelmeződik. Nincs kivezető út. A gyermekek még mindig mozdulatlanul álltak. Mindössze egyetlen pillanat volt az egész, egyetlen pillanat. A végtelen időben nem jelölődött meg, mert nem befolyásolt nagy és fontos eseményeket, ha a nagyságot és a fontosságot az emberek számában mérjük, akikkel megtörténnek ezek az események. Az emberi idő egyetlen szeletkéje nehezedett rá erre a fiatalemberre. A jövőjére emlékezett. Olyan tisztán és élesen, hogy meg sem fordult a fejében, hogy ez képtelenség. Képtelenség! De nem ment tovább. Ebben, csak ebben a pillanatban válhatott véglegessé, hogy felnő. És ezt ő is tudta. A választott út törvényeinek a félelmével.
