Irodalmi Szemle, 1993

1993/10 - BETTES ISTVÁN: Pincék fénye

Pincék fénye

A kérdésfelvetés ritmuselem. S ez nem kevés. Egy mozdulat. Ettől eddig. A történet. Tehát a kép.

IV.

Lábak. Tehát járda. Bejárati ajtó, majd az udvar. Háttérzörej: szemetesautó. Jellegzetesen ősz, mondhatni: természetszerűleg. Levelek.

Hullásuk lassítva. Közelítenek az udvar kövéhez. Van egy kiválasztottunk. Kiválasztottsága az élességben nyilvánul meg. Bejön az ablak, a csipke; és a csoszogás. Meghatározott sorrendben, olyan egymásutániságban, hogy következtetéseket vonhatunk le. Ám ebben a történetben a menetirány más. Legutoljára a bejárati ajtó nyikorgása, az utcazaj elhal. Távolodunk a történéstől. A várakozás, mondhatni, fokozódik. Ez kicsit kínos. Legalábbis így. Az első emelet magasságából könnyed kameramozgás, meghitt képkomponálás. Ó, a dolog nem ilyen groteszk!

A tetőről újra elszállnak a galambok, újra nyílik az ajtó — süket csend követi. Ahhoz az ajtóhoz fog menni. Lassít. Megáll. Megfordul, felnéz. Úgy tizen-egy- néhány éves fiú lehet. Barna szem, barna haj. Közelítek az arcához. Még elég messze van, de látom. Az arc. A szem. Lassítva: elfordul. Mielőtt kilépne a képből, kisárgul a kép. A háttérben a két fa. Ezek tűnnek el a legkésőbb. Fölerősödik az utcazaj.

Pincék fénye

(Tominak)

Lényegében a kezdettől fogva egy pincében ülök, s ha az ülésre nem is vonatkozik ilyen határozottan ez a folyamatosság s az eredetektől való létezés, annyi bizonyos, hogy létemről ezt nem kis meggyőződéssel állíthatom. Pontosabban az emlékeim nem nyúlnak mélyebbre, mint ennek a pincének a falai, melyről aztán visszapattannak. Akár a szavak. Önkéntesen. Semmit sem tettem ellene.

Felejtek. Ezért ez a pince sem biztos. így pedig a kezdetektől itt vagyok. Ennek eredete? Most a berendezést fürkészem. Nem az enyém, ezt biztosan tudom. Egyedül a porhoz van közöm, amely rátelepedik mindenre. A fény. Napnyugtakor zöldes. Van egy ágyam az ablak alatt. Ablakom is van. Nem ezen nézem. Már nem kell néznem. A hányásig ismert a vakolat minden millimétere, minden karcolása. Kitörölhetetlen. Ahogy vonul a fény, ahogy egyszer csak olyan másnapos hangulatú lesz minden. A tárgyak. Elvesznek önnön hátterükben. Nem csak alkalmazkodnak! Megadják magukat. Megváltozik a halmazállapotuk. A légiesség így állandósulni látszik. Ha valaki az ablakom előtt időzik, a két láb árnyéka. Azután továbbmegy, más lábak, táskák. A kezdetektől a feltérképezésükkel foglalkozom. Keresem a pályát. Azt, amelyet. Már nem emlékszem. A jelzést várom a túlsó oldalról. Várom, hogy egy láb egyszer csak megváltoztatja az irányt: pályája kusza vonalak összessége lesz. Egy térkép. Lehet. Lehet, hogy naponta megérkezik.