Irodalmi Szemle, 1993
1993/10 - MILAN KUNDERA: Halhatatlanság
MILAN KUNDERA Ötödik rész A véletlen 5 Egy pohár bort rendeltünk, kortyintottunk belőle, és Avenarius így szólt: — Remélem, tudod, hogy minden, amit teszek, a Diabolum elleni harc! — Persze hogy tudom — mondtam — Ez az oka annak, hogy megkérdezem, mi értelme van éppen Bemard Bertrand-t támadni. — Semmit sem értesz — mondta Avenarius mintegy belefáradva, hogy nem értem azt, amit már annyiszor megmagyarázott. — Nincs semmilyen hatásos, sem ésszerű harc a Diabolum ellen. Marx megpróbálta, valamennyi forradalmár megpróbálta, és a Diabolum végül mindig kisajátított minden szervezetet, amelynek eredeti célja a megsemmisítése volt. Egész forradalmármúltam csalódással ért véget, és számomra ma csupán egy kérdés lényeges: mit tehet az ember, aki megértette, hogy a Diabolum ellen lehetetlen szervezett, hatásos és ésszerű harcot folytatni? Csak két lehetősége van: vagy rezignál és megszűnik önmaga lenni, vagy tovább élteti magában a lázadás belső szükségességét, és időről időre kinyilvánítja azt. Nem azért, hogy megváltoztassa a világot, ahogy azt egykor helyesen, de hasztalan óhajtotta Marx, hanem mert erre belső erkölcsi impera- tívusa kényszeríti. Az utóbbi időben rád gondoltam. Számodra is fontos, hogy lázadásodat ne csupán regények írásával fejezd ki, amelyek igazában nem elégíthetnek ki, hanem tettel. Ma azt akarom, hogy csatlakozz hozzám! — Mégsem világos számomra — mondtam — miért vitt rá téged a belső szükséglet, hogy megtámadj egy nyomorult rádiós szerkesztőt. Milyen objektív okod volt rá? Miért éppen ő lett számodra a baromság szimbóluma? — Megtiltom neked a szimbólumnak, ennek az ostoba szónak a használatát! — emelte fel Avenarius a hangját. — így gondolkodnak a terrorszervezetek! így gondolkodnak a politikusok, akik ma már pusztán a szimbólumok zsonglőréi! Ugyanúgy megvetem azokat, akik kiaggatják az ablakukból az állami zászlókat, mint azokat, akik ezeket a zászlókat elégetik a köztereken. Bemard számomra nem szimbólum. Számomra semmi sem konkrétabb nála! Minden reggel hallom szavát! A szavaival kezdem a napot! Nőiesen affektált, ostoba módon ékelődő hangja az idegeimre megy! Semmit sem bírok elviselni abból, amit mond! Objektív okok? Nem tudom, mi az! Totális baromnak neveztem őt a legkülöncebb, legrosszindulatúbb, legszeszélyesebb személyes szabadságom jogán! — Ezt akartam hallani — mondtam. — nem úgy cselekedtél, mint a szükség- szerűség Istene, hanem mint a véletlen Istene. — Akár véletlen, akár szükségszerűség, örülök, hogy számodra Isten vagyok — mondta Avenarius professzor ismét normális, lehalkított hangján. — Csak azt nem értem, miért csodálkozol annyira a választásomon. Az, aki ostoba módon ékelődik a hallgatóival, és kampányt folytat az eutanázia ellen, vitathatatlanul koronázott barom, s én semmit sem tudok ennek cáfolatára felhozni. Avenarius utolsó szavainak hallatán megdermedtem. — Te összetéveszted Bemard Bertrand-t Bertrand Bertrand-nal! — Bemard Bertrand-ra gondolok, aki a rádióban beszél, és harcol az öngyilkosság és a sör ellen! A fejemhez kaptam:
