Irodalmi Szemle, 1993
1993/10 - MILAN KUNDERA: Halhatatlanság
Halhatatlanság retünk kérkedni az értékeinkkel, hajlamosak vagyunk rá, hogy érzésünket mutogassuk. Az érzés értékké válása Európában már valamikor a tizenkettedik században megtörtént: a szeretett és elérhetetlen nemeshölgy iránti végtelen szenvedélyüket megéneklő trubadúrokat mindenki, aki hallotta őket, olyan csodálatraméltóknak és elragadóknak tartotta, hogy mintájukra mindenki szíve féktelen érzelmének rabjává akart válni. A homo szentimentálist senki sem leplezte le élesebben Cervantesnál. Don Quijote elhatározza, hogy szerelmes lesz a Dulcinea nevű hölgybe annak ellenére, hogy szinte nem is ismeri (ami végképp nem lep meg bennünket, mert tudjuk, hogy ha a „wahre Liebe"-ről, igazi szerelemről van szó, a szeretett személy mit sem számít). Az első könyv huszonötödik fejezetében elmegy Sanchóval a kies hegyekbe, ahol meg akarja neki mutatni szenvedélye nagyságát. De hogyan lehet valaki másnak bemutatni, hogy a szívem lánggal ég? S ráadásul hogy lehet azt bemutatni egy olyan naiv és nehéz felfogású lénynek, mint amilyen Sancho? így hát Don Quijote az erdei úton meztelenre vetkőzik, csak az inget hagyja magán, s hogy szolgájának bemutassa mérhetetlen érzelmét, bukfenceket hány előtte a levegőben. S valahányszor fejjel lefelé kerül, az ing lecsúszik a vállára, és Sancho mozogni látja ura nemi szervét. A lovag kis szűz hímvesz- szőjének látványa olyan komikus és szomorú, olyan szívszorító, hogy még a durva lelkű Sancho sem nézheti ezt a színjátékot, felül a Rosinantára és inkább gyorsan elüget. Amikor meghalt az apja, Ágnesnek kellett összeállítania a gyászszertartartás programját. Azt szerette volna, ha a temetés beszédek nélkül zajlana le, csak Mahler tizedik szimfóniájának Adagiója hangzana el, amelyet az apja annyira szeretett. Csakhogy az nagyon szomorú zene, és Agnes félt, hogy a szertartás alatt nem lesz képes visszatartani könnyeit. Elviselhetetlennek találta, hogy az emberek szeme láttára sírjon, így hát feltette a gramofonra az Adagio lemezét és hallgatta. Meghallgatta egyszer, kétszer, háromszor. A zene az apjára emlékeztette, ő meg sírt. De mikor már nyolcadszor, kilencedszer hangzott el a szobában az Adagio, a zene hatalma eltompult; amikor már tizenharmadszor forgott le a lemez, nem hatotta meg jobban, mint ha a paraguayi nemzeti himnuszt hallotta volna. Hála ennek az edzésnek, sikerült a temetést sírás nélkül átélnie. Az érzés meghatározásához tartozik, hogy akaratunktól függetlenül, sőt gyakran akaratunk ellen születik. Abban a percben, amikor érezni akarunk (elhatározzuk, hogy érezni fogunk, miként Don Quijote elhatározta, hogy szeretni fogja Dulcineát), az érzés már nem érzés, hanem az érzés mímelése, eljátszása. Amit általában hisztériának neveznek. Ezért a homo szentimentális (az ember, aki az érzést értékké emelte) valójában azonos a homo hisztérikusszal. Ezzel nem szándékom azt állítani, hogy az érzést mímelő ember nem érez. Az öreg Lear királyt játszó színész a színpadon a nézők előtt valóban érzi az elhagyatott, elárult ember szomorúságát, de az a szomorúság elszáll abban a pillanatban, amikor az előadás véget ér. Ezért a bennünket nagy érzelmekkel megszégyenítő homo szentimentális nyomban képes megdöbbenteni megmagyarázhatatlan közönyével.
