Irodalmi Szemle, 1993
1993/9 - KRÓNIKA
dóriképpen létező itt a Gondolat, amely kitünteti, de problematizálja is a szót: a jelentés hordozója nem a szó, hanem az Ismételt Szó, a Nagybetűs Kifejezés, a szimbólummá absztrahált szó. Csak a harmadik füzet vége felé döbbenünk rá, hogy azért érezzük magunkat idegeneknek Fambauer világában, mert a gondolatok, a mű hősei a szó-nyelv egyfajta furcsa olvasatát beszélik. S ez a nyelv nem azonos a vizuális költők képnyelvével sem: Az ibolya illatában a hagyományos szó-nyelv s a modern kép-nyelv mellett egy harmadik nyelv van születőben, amelyet jobb szó híján szám-nyelvnek mondanék: Fambauer szavai annyira elvontak, fogalomszerűek, átlátszóak, hogy leginkább a számokhoz hasonlítanak. S mire kell a költőnek ez a szám-nyelv? Az első füzet vége felé olvashatjuk: „Ha nincs Isten, akkor mindent szabad, csak nem lehet megmozdulni". Nem tudom, hívő-e Az ibolya illata szerzője, az viszont biztos, hogy akit roppant költői energiával megépített szám-nyelv konstrukciója megérint, az — miután előbb felhagyott magával — „senki" mivoltából a metafizikai „Mindenki" irányában mozdul el. Tőzsér Árpád Peter Karvaš: Minifreskók (Madách, 1992) Karvaš eddigi szlovákiai magyar recepciója imponáló. Az ötvenes évek második felében két elbeszéléskötete jelent meg, s a Komáromi Magyar Területi Színházban az Éjféli mise című drámáját játszották. Ez nagy visszhangot váltott ki, s Fábry Zoltán az Irodalmi Szemlében reprezentatív méltatást írt róla. A hatvanas években Az ördög nem alszik című kötetből a szatirikus Karvašt is megismerhettük. A könyvet a Szemlében én recenzáltam, s az elismerések mellett azt is megállapítottam, hogy a mai tárgyú szatírákban a szerző többször „agyonanalizálja a témát s végletesen kiszipolyozza az ötleteit". Most már visszamenőleg azt is konstatálhatom, hogy a sok csűrés-csavarás azért volt, mert a szocialista rendszerben nem volt szabad igazi szatírát írni annak ellenére, hogy az akkori helyzetre igencsak érvényes volt a szatíra atyjának, Iuvenalisnak híres mondása: difficire est satiram non scribere (nehéz dolog szatírát nem írni). Mivel a mostani kötet anyagát az 1984—1989 között kiadott kötetekből válogatták össze, nincs módunk megismerni azt, hogy a szabad körülmények között Karvaš aktuális szatíraíróként mire képes. így is akad azért néhány kitűnő mai tematikájú írása, s közülük A kertész címűt én egyenesen remeknek tartom. Egy öreg kertészről van szó, aki „félszázad alatt akkora területet gyomlált ki, mint Európa Nagy-Britanniával együtt", s most azon töpreng, hogy mi a véleménye erről a kedves és szép volta ellenére gaznak minősülő pitypangnak. Álmában pedig gyakran megtörténik, hogy „egy gyönyörű piros virágú bogáncs toppan eléje, s akkora tüskéivel, mint egy huszárkard, bosszút akar állni rajta". A kötet harmadrészét kitevő ciklus hét terjedelmes szatirikus novellát tartalmaz, melyekben bibliai, kőkorszakbeli, ókori és reneszánszkori témákat dolgoz fel. Itt a szerzőt nem kötötték az aktuális szatírára vonatkozó szocialista korlátok, s így kitűnő analitikus képességét, gazdag szatirikus fantáziáját szabadon kiélhette. Mindegyik novella nagyon élvezetes, de három (Lucifer vitája a világ teremtésén dolgozó Istennel; két kőkorszakbeli barlangfestő vitája a realizmusról és az absztrakt művészetről; egymástól nagy időtávolságban írott három levél Pompejiről) egyenesen mesteri. A két fordító (Rácz Olivér, Illés Anna) rátermettségét, főleg ezeknek a novelláknak az eredetivel egyenértékű átültetése bizonyítja. Turczel Lajos
