Irodalmi Szemle, 1993
1993/9 - DUBA GYULA: A bölcselet csábítása
DUBA GYULA ben fogantak — mondja Tőzsér. Alaptételeit bölcseleti, lélektani, esztétikai, sőt etikai eszmefuttatásokkal bizonyítja, Kierkegaard mellett Feuerbach, Nietzsche, Márai, Proust és Václav Havel gondolatait idézi bizonyító érvénnyel. Elemzése relativizmusát megvallja, kijelentve, hogy a trilógia „olyan mű, amely nem egyetlen értelmezést, hanem az értelmezési lehetőségek sorát kínálja". A többértelműség tudatával született minősítések azonban az — aktuális, sőt politikai — idő szavára hallgatnak és a gyakorlati társadalmi igényeket is számításba veszik, s így ezeket a következtetéseket én kevésbé érzem meggyőzőeknek. Persze a társadalomban van ilyen igény , és megnyugtató, ha ez az igény olyan szinten elégülhet ki, amilyenen azt Tőzsér teszi. S ilyen vonatkozásban két további prózaírónkról szóló munkája is példaként szolgálhat. Nevezetesen a Dobos Lászlóról készített esszé-riportázsa és a Koncsol Lászlóról írt portré- vázlata. Koncsolról szóló írása 1989-es keltezésű, s a Nemzedékem útjain című kötet ürügyén született. „Koncsol László műfaja a humanizmus." Tőzsér e köré a gondolat köré vázolja föl Koncsol emberi portréját, amely akár egy neoreneszánsz humanista arcképe is lehetne. Bizalmasan lényeglátó s időtállóan plasztikus ez a portré; az értett és megbecsült szellemi társ képe, aki „Úgy él, ahogy ír, és úgy ír, ahogy él", kinek „mosolyában ma már állhatatosság és dac is van: megváltozott körülmények között is, más eszközökkel is korábbi céljaiért küzd." Tőzsér ebben a miniesszében megvalósít valamit, amit irodalomunkból régóta és folyamatosan hiányolok, nevezetesen az értő és jóindulatú, észre vevő és megtisztelő írásbeli főhajtást író társunk előtt. E nélkül a számontartás nélkül ugyanis nincs irodalmi közösség, és ennek a miliőnek a hiányában a komoly szellemi tettek és alkotói eredmények is árvának és gyökértelennek tűnnek. A komoly szellemi magatartás megérdemli, hogy megbecsülő figyelemmel számon tartsák és megtiszteljék; egyszerűen „tudnunk kell" az íróról, hogy az érezhesse önmagát, hihessen munkájában. Csodálom és irigylem az olyan irodalmakat, amelyekben az egymásra figyelés kohéziója erős és a teljesítmények elismerő tudomásulvétele természetes! Tőzsér több más kisebb írásában — Turczel Lajosról, Gál Sándorról, Bábi Tiborról és másokról — a tőle elvárt színvonalon tesz eleget. Dobos László előtt például az író jubileuma alkalmából mint kultúrateremtő és irodalomszervező írástudó előtt tiszteleg. Az író-politikus „növésterve" (Németh László kifejezése) oly szempontból köti le figyelmét, hogy tőle, a legava- tottabbtól várja irodalom és politika együttművelése lehetőségének az igazolását is. A köszöntő műfajának hangvétele persze nemigen lehet bíráló, de az értékek és érdemek pontos megfogalmazása itt sem közömbös! Az igazságosság és méltányosság megnyilvánulásának, a jó irodalmi közérzetnek elengedhetetlen feltétele a pontos és mértéktartó, objektivitásra törekvő stílus. Ebben az írásban viszont Tőzsér önmagáról is elárul valamit: a közéleti gondolkodó küldetéstudata együtt él benne az esztétáéval, bár néha éppen az ellenkezőjéről akar bennünket meggyőzni! A költő-esztéta árnyékában engedelmesen, de nem megalkuvón, mindig ott van az elkötelezett író, váratlan jelentkezésével vagy éppen indokolatlan hallgatásával néha nem kis bonyodalmakat okozva! Ezen írásai kikerekítik róla magáról a képet, mint a széles látókörű, közép-európai gondolkodóról, annak hazai modelljéről!
