Irodalmi Szemle, 1993
1993/1 - A MAGYAR IRODALOM AZ EZREDFORDULÓN - TÓZSÉR ÁRPÁD: Világ-magyar irodalomtörténet
A MAGYAR IRODALOM AZ EZREDFORDULÓN TŐZSÉR ÁRPÁD Világ-magyar irodalomttörténet Régiónk irodalmi köreiben is egyre gyakrabban és egyre sürgetőbben hangzik el a kérdés: mikor íródik már meg e terület magyar irodalmának a története? Van jugoszláviai magyar irodalomtörténeti kézikönyv, létezik romániai maggyar irodalomtörténet is, de a szlovákiai magyar írásbeliség történeti szintézise a mai napig késik. Illetve 1982-ben Görömbei András kiadott e tárgykörből egy összefoglaló munkát (A csehszlovákiai magyar irodalom 1945—1980), de mivel ez a tárgyalandó korszaknak csak egyetlen szakaszát méri fel, s ráadásul a szerzője nem is "hazai" — mondják a sürgetők —, a szlovákiai magyar irodalomtörténet hiányát nem oldja. A kérdés tehát több szempontból is helyi érdekűnek tűnik, s hogy én most ezt ennek ellenére a magyar irodalomnak ezen a — kolozsvári, újvidéki, budapesti vendégeinknek köszönhetően — egyetemes fórumán is felvetem, azzal máris ezt a helyi jellegét vitatom. Ugyanis ami az ötvenes, hatvanas, sőt talán még a hetvenes években is a szlovákiai magyar irodalom problémájának látszott, az ma már nyüvánvalóan és egyértelműen az egyetemes magyar irodalom problémája. 1992-ben a szlovákiai magyar írásbeliség történetét nem lehet úgy megírni, hogy az bizonyos vonatkozásban az egyetemes magyar irodalom története is legyen. De meg lehet-e írni 1992-ben az egyetemes magyar irodalom történetét? S lehet-e még ma egyáltalán magyar irodalomtörténetet írni? Szegedy-Maszák Mihály a Nappali Ház idei második számában azt állítja, hogy azok a szempontok, amelyek eddigi irodalomtörténeteinket strukturálták — mint például a nemzeti kánon, a polgárosodás értékeinek növekvő érvényre jutása vagy az újszerűség — ma már felülvizsgálásra szorulnak. Sőt: amennyiben Ni- etsche filozófiája újra aktivizálódni látszik, s a történelmi haladás elve megkérdőjeleződik, s ennek Derrida a dekonstrukció elméletében irodalmi nyomatékor is ad, annyiban a kölönféle irodalomtörténeti teleológiák általában is használhatatlanoknak bizonyulnak. S ha ez így van, márpedig nagyon valószínű, hogy így van, akkor adódik a kérdés: irodalomtörténet lenne-e még az az irodalomkrónika, amely a fenti szempontok megkerülésével íródna meg? Más szóval: ha nem akarjuk, hogy új irodalomtörténeti áttekintéseink közönséges krónikákká silányodjanak, müyen új szintetizáló szempontok kínálkoznak a munkánkhoz? Mikor annak idején Goethének azt az írását (a skót Thomas Carlyle eredetileg angol nyelvű Schiller-életrajzának előszavát) olvastam, amelyben a híres "Welt- literatur" kifejezés először fordul elő, feltűnt, hogy a költő a kifejezéssel kapcsolatban szinte végig a "befogadás szellemi igénx/éről" beszél. Thomas Carlyle példája is azért lelkesíti, mert "ez az idegen Schiller műveit tulajdon művei forrásaként is becsüli és tiszteli". S a goethei világirodalomnak erre a "befogadáselvűségére"
