Irodalmi Szemle, 1993
1993/9 - VITA - HIZSNYAI ZOLTÁN: (élet)lenségek és (tejfogú)ltságok
HIZSNYAI ZOLTÁN íme, Tamási Áron, amikor ekképp tündöklött: „ebbeli minőségében (íróként — H. Z. megj.) csak úgy illik neki (Karinthynak — H. Z. megj.) nyilatkoznia, ahogy mondjuk, egy litván írónak ildomos volna nyilatkozni (...) ...Karinthy nem is rokonunk. O egy »litván«. (...) Mindössze annyiban közös a mi magyar életünk, hogy egyikünknek sincsen pénze. ... És mégsem panaszkodunk annyit, mint ó és mind az ő rokonai, akiknek életadó piacát védjük azzal, hogy az elszakított magyar olvasókat továbbra is magyar betűre ösztökéljük." Satöbbi, ezerkilencszázharminc. (Fráter Zoltán: Mennyei riport Karinthy Frigyessel, Magvető 1987, 215. o.) Megjegyzem, ezután következhetett volna „megdöbbentően ható közösségellenes- ségem" "tüntető fitogtatásának" (Turczel Lajos szavai) legalább egyik — s akkor már idézettel illusztrált — konstatálása. De közbe lehetett volna ékelni néhány antifasiszta ihletésű Fábry-idézetet is. Amit itt Tamásitól olvashatunk, az a faji intolerancia pregnáns megnyilatkozása, s mint ilyen — ugye, egyetértünk, tanár úr?! — szélsőséges deviancia. Az én nagyképű, elfogultságoktól terhes világképem „mindössze" abban különbözik a Fábry és az Ön szemléletétől, hogy én Tamásit devianciája ellenére is tündöklő tehetségű írónak tartom, s csak ha az erkölcseiről kérdeznek, szúrok közbe egy „kevéssé csípős" „viszonylagot". VII. A következő Turczel-idézet is ide tartozik: „Tamásit ráadásul még fasiszto- idnak is nevezi, pedig érzékenyen felhorkant, amikor Gál Sándor ezt a jelzőt vele kapcsolatban alkalmazta. Gálnak persze nem volt igaza, de ha erkölcsi relativistát vagy nihilistát mondott volna, annak én se mondanék ellent." Tisztelt tanár úr, az erkölcs számomra ugyanúgy relatív, mint az igazság, de csakis azért, hogy a más igazsága és erkölcse iránt is fogékony maradhassak. Nem passzív nihilizmus, hanem nagyon is aktív, folytonosan mérlegelő, mozgásban lévő etikai magatartásforma ez. Nem kinyilatkoztatás, hanem vége- hossza nincs vizsgálat. Ennek a türelemnek azonban egészen pontos, szinte már kitapogatható határai vannak: bőven kívül esik rajtuk bárminemű faji izgatás, tudatos csúsztatás és a csoport-ideológiák szülte mértéken felüli butaságok is. Még valami: a tanár úr föntebb idézett mondata szerint én Tamásit „fasiszto- idnak nevezem", Gál Sándor pedig mindössze „alkalmazza velem kapcsolatban ezt a jelzőt”: „...hogy amit megőrizhetnénk utódaink számára, azt is meggyalázzuk, az ebben a fasisztoid magatartásformában már lényegtelen és átléphető." (A Hét, 91. Ll. 8-) Vigyázni kell az ilyesmivel, hiszen máshol éppen Ön írja, hogy Tamási „valamilyen »kirohanását«" nevezem úgy, ahogy, tehát nem Tamásit, hanem azt a hithű eltévelyedését, amelynek írásos dokumentumából az imént szemelvényez- tem. Szemben Gállal, aki e jelzőt nem egy pillanatnyi elmezavarra, egy később — úgy-ahogy, kínosan kiforgatva — vissza is vont — de azért a korra és a mozgalomra jellemző hangvételű — szerencsétlen cikkre vonatkoztatja, hanem egyenesen a „magatartásformámra” — úgy általában. VIII. Külön felvillanyozott az a rezignáltságában is kiélezett felejthetetlen pamflet-paródiai pillanat, amikor a tanár úr „elolvasta a Kosztolányitól átvett (...) eszményt", majd „egy kicsit elmosolyodott", Itt már én is mosolyogtam. így van ez, amikor rokon lelkek találkoznak az „eszmények" barikádjain — szinte már „olvasnak" egymás „eszményéből". Igaz
