Irodalmi Szemle, 1993
1993/9 - VITA - HIZSNYAI ZOLTÁN: (élet)lenségek és (tejfogú)ltságok
(élet)lenségek és (tejfogú)ltságok Turczel Lajos addig szömyülködött, addig szellemeskedett Vízilovaim rovására, addig és oly kevés eredménnyel igyekezett összekuszálni az őt (meg)érintő mondandóimat, hogy végül is művének agitatív ereje vetekszik eddigi összes ez irányú írásom jótékony hatásával. Az őszintén tisztelt tanár úr megírt helyettem egy új „Vízilovat". Dehogyis adom én ezt Dubának, inkább a magaméit igazoltatom át a (zseb)Pamasszusra, ahogyan azt bírálóm is javallja. Turczel Lajos azok közé az emberek közé tartozik, akiket a világért sem szeretnék megsérteni, sőt kész vagyok megvédeni őt az esetleges atrocitásoktól. Sajnos, terjedelmes írását magamra nem vállalhatom, pedig ez igazán nagy gag lenne. Ha kiderülne, hogy türelmes és elfogulatlan Utóhangját — melyet némely berkekben (értsd: bozótos, vizenyős lapály) bizonyosan nagy megelégedéssel fogadták — az ő nevében, személyiségi jogait lábbal tiporva, én írtam. Pedig a vita egy másik stádiumában valóban volt már hasonló ötletem, nevezetesen, hogy valamely jeles pályatársam nevében bölcs támadást intézek magam ellen. Az Ön írása, tanár úr azonban ehhez túlontúl jóra sikeredett. Egyszerűen hihetetlen lenne, hogy a közvetett irónia ily magas fokára hágtam. Hogy írásában saját olvasottságom fölött elégedetlenkedem, az még hagyján, efféle mazochizmust talán nem tartanának tőlem idegennek. Még a bolseviknemzeti művészetelméleti frázisok egymáshoz montírozásának tökélyre vitt technikáját is kinéznék belőlem, de ki hinné el nekem, hogy eszembe jut úgy tenni, mintha nem ismerném Ady Búcsú Siker-asszonytól című szép versét, melyben többek közt az a két jelzős szerkezet is ott áll, melyeket volt szerencsém már az első Vizz'/ovamban (ISz 91/5, 464. o.) hibátlanul fölidézni?... — írtam első lendületből Turczel Lajos négy Vízilónyi terjedelmű Utószavának elolvasása után. Válaszomat már majdnem megírtam, amikor — legközelebbi „beavatottam" figyelmeztetésére rájöttem valamire. Rá kellettt jönnöm: a számos kiágazástól lombos-lompos gondolatmenetem kritikája, s az ebben az írásműben nekem tulajdonított eszméktől és fogalmi zavarosságoktól való elhatárolódásom, valamint a valódi gondolkodásmódom, esztétikai és etikai értékrendem ezúttal nem gabalyodhat stiláris cirkalmakba. Általában megvan ugyanis az az illuzórikus bizodalmam, hogy irodalmároknak vagy legalábbis irodalmat szerető, annak szövevényes törvényszerűségeiben eligazodó olvasóknak írok. Olyan igénnyel igyekszem fogalmazni — más kérdés, hogyan sikerül! —, hogy minden apró jelnek és jelzésnek, minden szónak, képnek, fintornak, oda- s visszaható gesztusnak, minden árnyalatnak szinte már egy vers nyelvéhez és szimbólumrendszeréhez hasonlíthatóan fontos szerepe legyen. Ez a képzelt „versnyelv" — jelen alkotói fázisomban — ráadásul meglehetősen barokkos, néha a kibogozhatatlanságig burjánzó. Legtöbbször azonban mégsem illogikus. Belátom, e nyelvezet súlyos témáimmal, pontosnak (nem meg- fellebezhetetlennek!) szánt mondandómmal való összeházasítása — különösen, ha az ehhez járuló és hol váltakozva, hol keveredve jelenlévő pátoszt és álpátoszt, iróniát és öniróniát stb., vagy az egy íráson belül is gyakori kvázi műnemvál- tásokat is figyelembe veszem —, szóval mindennek egy ilyen (szervezett — de lehet, hogy túlszervezett) nyelvi bozótosba való beültetése eléggé bizarr ötlet. Na jó, csakhogy ez is hozzártozik a közlendőmhöz!. Mert igaz, nem várhatom el, hogy a csehszlovákiai magyar kultúrhistóriai mikrofilológiában jeleskedő, s
