Irodalmi Szemle, 1993
1993/9 - MARGÓ - TŐZSÉR ÁRPÁD: Közép-Európa mint irodalmi diskurzus
TŐZSÉR ÁRPÁD a „háborúnézőknek") hogyan éli meg ezt a lekezelő-megalázó látogatást, hanem arról is, hogy egy kiürült nyelv hogyan telik meg új, barbár jelentésekkel. Sebalic műve olyan remeklés (kiérződik vajon a szemérmes-körülményes fogalmazásomból, hogy a „remeklés" helyett eredetileg „remekművet" akartam írni?), amelyben a beszédmód és beszédhelyzet sajátos találkozása az olvasó fő élménye. A Kara ben nyelve olyan riportberszéd, amelynek a világirodalom a glosszáriuma s az örök Balkán-örök Közép-Európa a helyzete. S a kettő ambivalenciája és egymásra ítéltsége ragadja benne torkon az olvasót leginkább. (Egyetlen példa: Egy Csehov novellában „a hős hangosan csettintett a gusztusos tokhal láttán, és a háziak azt hitték róla, hogy a szakácsnőt csókolta meg". A zágrábbi újságírónő pedig valahol Manhattanben egy AIDS-es néger lány mellett ülve lélekben így tiltakozik balkáni-közép-európai mivolta ellen: „De nem csókoltam meg a szakácsnőt, nem csókoltam meg a szakácsnőt." Csehov és a Balkán! Ki fogalmazta meg és mikor ilyen halálos pontos fogalmi s érzelmi egyszeriséggel közép-európaiságunk ellentmondását?) Apropó: Közép-Európa! A pozsonyi Kalligram egész májusi számát közép-európai szerzőknek és a közép-európai eszmének szentelte. S a véletlenek (vagy éppen hogy egyáltalán nem a véletlenek) egybejátszása folytán itt is egy balkáni vagy mondjuk inkább így: egy délszláv szerző a reveláció. Igen, Danilo Kiš (mert ő a délszláv szerző) Változatok középeurópai témákra című esszéje újra olvasva is revelációként hat. Kalligram-beli közlésének csak szépséghibája, hogy a Jelenkorban 1989 januárjában már olvashattuk ezt az írást. Csak szépséghibája, mondom, mert a Danilo Kis-mű van annyira súlyos, hogy két közlést is megérdemel. A nagyon igényes olvasó esetleg azt nem érti, hogy miért új fordításban kellett az esszét közölni, ha Borbély János új fordítása semmivel sem jobb, mint amilyen a Jelenkorban annak idején Gállos Orsolyáé volt. Sőt! Helyenként bizony gyengébb. Gállos Orsolyához kellett visszalapoznom például, hogy megértsem, hogyan is lépett ki a nyelvet cserélő Nabokov a nagyvilágba. Borbély ugyanis azt írja, hogy „nem rideglegényként", de csak Gállos pontos, szikár fordításából értettem meg, hogy tulajdonképpen „nem kifosz- tottan", ami annyit jelent, hogy az orosz író annak az orosz irodalmi hagyománynak a birtokában lett amerikai íróvá, amely — szemben a közép-európai hagyományokkal — nyugaton is visszhangzik. S itt megint érdemes elidőznünk egy kicsit. A Kiš-esszé legfontoabb állítása távolról sem a „közép-európai kifosztottság" (központi gondolata talán az, hogy „a forma tudata a közép-európai kötődésű írók egyik közös tulajdonsága”), s ha én mégis erről akarok itt szólni részletesebben, annak egyetlen oka van: ezzel nem értek egyet. Nem egészen világos persze, hogy maga Danilo Kiš egyetért-e vele, mert esszéje más helyén elismeri, hogy a „múlt század utolsó évtizedeitől körülbelül az Anschlussig terjedő" úgynevezett bécsi szellemi kör s a hozzá kapcsolódó pszichoanalízis, szecesszió és exp- resszionizmus jelentős és sajátosan közép-európai jelenség. De akár egyetért saját magával Kiš, akár nem, szerintem a pszichoanalízisben, a szecesszióban, az expresszionizmusban pontosan azt a közép-európai hagyományt kell látnunk, amely egy évszázada már nyugaton is épp eléggé visszhangzik, s ilyenféleképpen igenis: „Volt egyszer egy Közép-Európa", s ami egyszer volt, az van is, az durée réelle, s e kulturális Közép-Európa „tartamát" mi sem bizonyítja ékesebben, mint a közép-európaiság heves tagadása, gúnyolása sokak részéről. Ne feledjük ugyanis: a barokktól a rokokóig s a dadáig minden valamire való irodalmi és művészeti irányzat neve gúnynévként született! S nemlehet tudni, hogy mikor Peter Handke epésen kijelenti: számára a „Kö
