Irodalmi Szemle, 1993
1993/9 - N. TÓTH ANIKÓ: Özönvíz
Özönvíz Mégsem szánta rá magát. Ide-oda rohant a városban, intézte szokásos sürgős ügyeit, jobb kezében az elmaradhatatlan zsebkendővel. Reggel elviszlek orvoshoz, határozott a férfi lefekvés után. Z. Ágnes másnap kapott egy kényelmetlen kórházi ágyat, tűrte, hogy figyelő szemek vizslassák, hogy nyugtalanító műszereket rakjanak testére, válaszolgatott az ideggyógyászok kérdéseire, elviselte az ellenszenves ápolónőt, aki puha gyolccsal törölgette arcát, cserélte a nyirkos ágyneműt. Egyre erősebb altatókat kapott, mégsem tudott aludni. Egy idő után teljesen elvesztette időérzékét. Könnyei pedig nem apadtak el hetek múlva sem. Az orvosok tehetetlenül járkáltak körülötte, később egyre inkább hanyagolták. Csak az ápolónő volt mellette, de ő is hamarosan megunta szerepét, s hosszú órákig olvasgatott, anélkül hogy figyelt volna rá. Végre egy este elaludt, félig nyitott szemmel. Mélyen, álomtalanul, nagyon hosszú ideig, talán több napig aludt. Amikor fólébredt, lucskos volt a párnája és a takarója. Didergett és undorodott magától, jeges félelmet érzett. Fölkelt, az ápolónőtől elkérte ruháit, majd elment. Férje meglepetten állt fel a vacsorától. Hazaengedtek ? Eljöttem, felelte az asszony. Úgysem tudnak mit kezdeni velem. Dolgoznom kell. Pihenned inkább, tiltakozott a férfi, és szelíden megsimogatta a karját. Z. Ágnes másnap elindult a munkahelyére. Az utcán furcsán, idegenül érezte magát. Mintha egy régi álmában látta volna a várost. Ismeretlen, leheletfinom köd borította az utcákat, tereket, épületeket. Romlik a szemem a könnyezéstől, gondolta elkeseredetten. Munkatársai kitörő örömmel fogadták, leültették, elmesélték a távolléte alatt történteket. Az asszony csak ült, gépiesen törölgette könnyeit, s egyszerre úgy érezte, semmit sem ért abból, amit mondanak neki, az egész világ kusza, zavaros lett, és tudta, hogy képtelen újra megtanulni az összefüggéseket, nem tud rendet rakni magában és a világban, képtelen folytatni a munkáját. Kicsinek, gyengének érezte magát. Köszönt és elment. Amikor hazaért, a lakásban senki sem volt. A fürdőszobában és szanaszét a székeken, futőteseken könnyes zsebkendői száradtak. Belenézett a tükörbe. Nagyon öreg volt az arca. Jobb szeme alatt mély, lilás árok. Nem volt maradása. Vette kabátját, kiment a folyópartra. Lassú léptekkel belegázolt a vízbe. Amikor már melléig ért az ár, szelíden beledőlt a hullámokba, és boldog volt, mert a nagy víz elborította az arcát, nem érezte a könnyeket és a könnyek szántotta barázdákat, csak lebegett, lebegett csukott szemmel, míg el nem nehezült a teste. „A vizek pedig áradénak és egyre nevekedének a földön.”
