Irodalmi Szemle, 1993
1993/1 - VITA - DOBOSSY LÁSZLÓ: Fábry, az elkötelezett
DOBOSSY LÁSZLÓ Fábry, az elkötelezett Amíg csak kósza hírt olvastam a kísérletekről, melyek a Fábry-életmű új értékelését vették célba, Péguynek a hasonló esetben hangoztatott tiltakozó szava ötlött emlékezetembe. Akadnak ugyanis — úgymond —, akik a nehéz időkben nem csináltak semmit (vagy csak vajmi keveset), a zord idők elmúltával viszont versengve rágalmazzák azokat, akik a köz javára — még a rágalmazókéra is — a lehetőség szerint hasznosan tevékenykedtek. Ámde miután érdeklődéssel és haszonnal olvastam el az Irodalmi Szemle újabb számaiban (1991/7. óta) a Fábry-életmű jellegéről és hatásáról megjelent értékes esszéket, tanulmányokat és dokumentumokat, készséggel látom be tévedésemet. E közleményekben ugyanis nem arról van szó, amit látatlanban föltételeztem — "Lám, már Fábryt is kikezdik" — dohogtam bosszúsan —, inkább örvendetesen az ellenkezőjéről; nem a távlatok összeszűkítéséről, hanem az adott körülményeket mérlegelve egyetemessé tágításáról. Ha jól értem a szerzők szándékát, nem bálványt akarnak dönteni, inkább műveltséget mélyíteni, emberséget edzeni. Az eddigi, általában rokonszenves s legföljebb egy esetben igazságtalanul túlzó hozzászólásokat értékelve, örülni kell, hogy a szlovákiai magyar üodalom — talán épp azért (sőt biztosan épp azért), mert művelői Fábiytól tanultak erkölcsi magatartást és intellektuális igényességet — már képes fölemelkedni az egészséges lélegzésű nagy irodalmak szintjére. Ezek ugyanis szinte törvényszerűen küldik tisztítótűzbe egy-egy elhunyt alkotójuk életművét: hadd választódjanak ki az értékek, hadd váljék nyilvánvalóvá, van-e szóművészetileg hitelesített mondandója a jelen számára, amit esetleg majd a jövő is hasznosíthat. Hasonlóképp: a mostani Fábry-vita élesztette láng elgondolkodtatón világítja meg a stószi üzenet értelmét, sőt — a vizsgált életmű jellegéből és szerepéből adódón — a nemzetiségi irodalom számos lényegi kérdését is. A következőkben ezek közül kívánok fölvillantani néhányat. Először is — mintegy megközelítésül — arra emlékeztetek, hogy Fábiy érdeme köztudomásúan elévülhetetlen volt abban, amit — talán némi túlzással — szlovákiai magyar csodának nevezhetünk. Ez a nemzetiségi társadalom értelmiségi rétegének rendkívüli regenerálódási képessége; (persze, sajnos, nem annyira mennyiségi, mint inkább csak — ám annál látványosabb! — minőségi tekintetben). Akik ugyanis a második világháború után, 1945 és 1948 között, közéből vagy (mint én) távolról figyeltük szorongva e nemzetiségi közösségünk lefejezésére tett módszeres kísérletet: a szlovákiai magyar értelmiség kitelepítését, VITA
