Irodalmi Szemle, 1993
1993/7-8 - DUBA GYULA: Pádi Tibor tévedése
DUBA GYULA — Talán... ha annyira akarod... — ígérte Pádi Libor —, majd lemegyek és szétnézek a konyhában a pincérnók és a mosogatólányok között! Ott laknak, zárás után bejönnek hozzám, bámészkodnak, hogy írok verset! Mind bolondok! Gál a minden mindegy hangulatában ernyedt el gondolta, utánam az özönvíz! A város elcsendesült, gyérültek a villamosjáratok, alig robogott el egy-egy autó. Pádi beszélt, ballagtak a Tátra Szálló Jelé, ahol a költő lakott. Gál nemsokára belépett Pádi Libor szobájába A költő pedig azonnal eltávozott, hogy szerezzen bort és lányt! Hamarosan visszatért, mindegyik kezében egy palack bort lóbált, lány is lesz később, állttotta derűs mejisztói mosollyal jön majd egy bolondos, siet nagyon, ha elmosogat a balga! Gál addig birtokba vette a szobát, cipőstül leheveredett a pokróccal letakart vaságyra A költő kicsiny szurdikban lakott, egyetlen ablaka a kivilágított udvarra nézett. A vaságyon kívül csupasz deszkaasztal, két kopott thonett szék, nyersszínú szekrény és egy egyszerű barna fotel alkották a berendezést Csupasz villanykörte lógott a mennyezetről szikrázni látszott, mégis sápadt, szegényes fényt szórt szerte a szobában, bőven hagyott helyet a sarokban remegő pókhálóknak és mocorgó árnyaknak. Pádi két nagy vizespoharat tett az asztalra, vastag falú mus- tárospoharakat, s az asztalfiókból elővett egy nagy, fanyelü dugóhúzót — Hajnalig beszélgethetünk — ígérte buzgón, majd színültig töltötte a poharakat. Nagy kortyokban nyelte a bort, mintha csak vizet inna, aztán beszélni kezdett. Cipőjét az ágy alá dobta, inggalléiját kigombolva leereszkedett a fotelba. Hőskőlteményt zengett a teodolitról mellyel nagy építkezéseken dolgozott. Finoman csiszolt, okos lencse, benne remeg a jövő képe. Fonalkeresztjén délibáb ül, a kereszt egyenes irányt jelöl mutatja a főirányt amerre majd széles utak vezetnek völgyzáró gátak és hatalmas gyárak felé. Valóságos csoda a teodolxt, varázs, hosszú lábú mütyür, emberfeletti dolgokra képes, akárcsak korunk! Majd verset írok a teodolitról ígérte meggyőződéssel ódában örökítem meg a titkait, új idők bátor hírnökének nevezem' Erőteljesen kopogtak az ajtón, s engedélyt sem várva, belépett egy lány. Kék munkaruhás, tenyeres-talpas nőszemély. A keze vörös, még fénylik a mosogatóiétól vaskos lábán loncsos gumicsizma csillog. Állt az ajtóban, bámult, egy szót sem szólt, csak némán nézte őket, a kötőket. Gál megborzongott, bánata elmélyült ez már igazi szomorúság! A lány keze ormótlan, lába nagy, ruhája zsírszagú, csípője széles, szeme zavaros, kérődző. Az ilyen talán szótlanul az ágyra fekszik és vár. Nyugodt és türelmes, mint az anyaföld. Ezért igyekeztél a fővárosba, Gál? Gál a fejét rázta, és nemet intett a költőnek. — Távozz innen, és feküdj le, kislány — fordult Pádi Libor a várakozó nőszemélyhez, nyomatékül a kezével is intett türelmetlenül —, egyébként majd máskor szólítalak! Ma komoly dolgokról cserélünk eszmét Gállal, majd később verset írunk.
